Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 1-2. szám - Simonffy András: Bizalmatlan tavasz (regényrészlet)

masza lenni. S amit vártunk, be is következett: a toborzási felhívásnak nem lett meg a kellő eredménye. Sokan azt sem tudták, mi is az az ú,i magyar kormány, mi is ez az új magyar hadsereg, s azt is el tudom képzelni, hogy a családok maguk is ragaszkodtak életben maradt férfitagjaikhoz, hiszen ebben a háborúban annyi véráldozat volt már, hogy csaknem minden családnak megvolt a maga hősi halottja, eltűntje.

Ha Miklós Béla bennehagyja a táviratban Faragho józan megjegyzését, áttételes úton egyben arról is tájékoztatja a kint tárgyaló Vörös Jánost, hogy feltétlenül szorgalmaznia kell a magyar hadifoglyok átadása érdekében tett erőfeszítéseket. Lehet, hogy enélkül ez nem történt meg a kellő súllyal, hiszen a miniszter nem kapott figyelmeztetést a toborzás esetleges nehézségeiről.

De hogy az orosz szövegben szereplő „behívási parancs” hogyan változott at „toborzási felhívássá”, azt máig sem értem.

Mi időközben dolgoztunk tovább. Muhoray Zoltán személyében újabb kitűnő, lelkes munkatársra találtunk. Ráadásul hozzá hadiakadémiai barátság fűzött, kitűnően megértettük egymást. Muhoray a személyi kérdésekkel foglalkozott.

Említettem a 20030-as számú tervezetet, amelyben lefektettük az új hadsereg alapelveit, körvonalaztuk merőben új társadalmi jellegét és funkcióját. Most már részleteiben is kidolgoztuk elképzeléseinket, minisztertanácsi előterjesztések formájában tájékoztattuk az új magyar kormányt arról, hogy az új hadsereg felállítása mekkora erőfeszítéseket, micsoda hihetetlenül nagy anyagi és emberi áldozatokat követel. Javasoltuk a nősülési szabályzat, valamint a párbaj kód exes becsületügyi szabályzat azonnali eltörlését is, hiszen ezek fémjelezték leginkább a régi tisztikar teljes különállását, társadalmi kaszttá válását. (Űjra érdekes a miniszterelnök Miklós Béla véleménye: szerinte e két szabályzatot nem eltörölni, csak módosítani kell.) Arra törekedtünk tehát, ami később a Néphadsereg alapelve is lett, hogy a tisztikar ne származási, vagyoni kiváltságokkal rendelkező arisztokratikus allűrökkel megáldott különálló test legyen, hanem a tiszthelyettesekből rátermettség, majd kellő képzés után kialakított törzs, amely pontosan ismeri — mert átélte — a reá bizott legénység sorsát, gondolkodásmódját, körülményeit. Meg kell mondanom, hogy mi fiatal és nem arisztokrata, de még csak nem is nagypolgári származású tisztek már korábban is sokat szenvedtünk a K. u. K.-emlőkön nevelkedett idősebb katonagenerációk korlátoltságától. Ezek mereven ügyeltek a tisztikar „tisztaságára”, különösen az „előkelő” fegyvernemeknél. Ilyennek számított például a huszár- ság, a lovas tüzérség . . .

Mi tehát dolgozunk, termeljük a javaslatokat, elképzeléseket, felterjesztéseket, építgetjük azt az elvi modellt, amelynek most már mihamarabb élettel kellene megtelnie. Bombázzuk a minisztertanácsot, a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot, sürgetünk, de nem történik semmi.

Január 30-án viszont hazaérkezik Vörös János, zsebében a tíz nappal korábban aláírt fegyverszüneti egyezménnyel. Ez új lendületet ad a munkának. Márcsak azért is, mert már mindenki tudja: Budapest felszabadulása napok kérdése. Ez azt is jelentette, hogy a kormány — s vele együtt a Honvédelmi Minisztérium — bizonyára hamarosan a fővárosba költözik. De erősödött az a reményünk is, hogy a Budapesten fogságba esett vagy önként átjött katonákból végre rendelkezésünkre bocsájtanak valamennyit.

4. Kis András, hadtörténész: Mindenki végezte a maga dolgát. A minisztérium tisztjei a hadsereg felállításának tervét készítették. A hadrendeket, a kiadandó intézkedéseken, a Szolgálati Szabályzat módo10