Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - SZEMLE - Horpácsi Sándor: Kolozsvári Grandpierre Emil: Hullámtörők
gálódásai nyomán jutott, s ennek egy részét adja közre ebben a könyvében is. A könyv fülszövege kicsit félrevezetőén — ugyan azt ígéri, hogy a magánélet két „tabujáról”: a családról és a szerelemről, erotikáról kapunk majd a magyar irodalomban szokatlan intimitásokat, holott lényegesen többről és másról van szó. Utazás ez is a magyar valóság körül, hogy a szerző másik könyveimére utaljunk, s ez az utazás Kolozsvári Grandpierre tollán mindig szellemes és kellemes, mert az önfeltáró, önboncoló írói- magánemberi őszinteség páratlan kritikai éllel és iróniával párosul. Első olvasásra talán hihetetlennek tűnik, de a szerző — egy lényegében sikeres pálya csúcsán! — a kudarcainak az okait keresi elsősorban önmagában, családjában, neveltetésében, illetve az átélt kor magyar viszonyaiban. A kötet lényegében egy önéletrajzi ciklus folytatása, amely kezdődött a Tegnappal, folytatódott a Szabadsággal és Az utolsó hullámmal, tele is van utalással az előző kötetekre, de azok ismerete nélkül is élvezhető és érthető. A korszak, amelyet „feldolgoz”, a magyar történelem egyik leggyászosabb korszaka: a második világháborút megelőző, illetve a háborús évek. E könyvet olvasván is rá kell döbbennünk, hogy noha sokat írtak, beszéltek és fecsegtek már erről a korszakról, a lényegét tekintve mégis keveset tudunk meg róla! Nem véletlen, hogy „szenzációként” robbant annak idején Cseres Tibor, Nemeskürty István vagy éppen Kádár Gyula könyve, hogy a legfrissebbről se feledkezzünk meg Kolozsvári Grandpierre írásának az biztosít sajátos, kitüntetett helyet ezek között a valóság-fag- gató könyvek között, hogy a magánélet oldaláról közelíti meg a történelmi múltat, s ez a magánélet a kor egyik prominens, meghatározó rétegéé: az úgynevezett „úri középosztályé”. Ám amikor leírjuk ezt a pejoratív jelentésű jelzős összetételt, rögtön hozzá kell tenni azt is, hogy a szerző noha nem tud elszakadni ettől a rétegtől, életformától, állandó harcot vív részben azért, hogy megértse, kívülről is képes legyen látni; másrészt, hogy ki is szakadjon belőle. Tömören és ma divatos szóval, hogy: megvalósítsa önmagát. S mi más feladata lenne az embernek, mint éppen az, hogy önmagát megvalósítsa. Igaz, ennek mindenkor szigorú feltételei vannak. Mindenekelőtt önmagunk. Az például, hogy kellően ismerjük hajlamainkat, képességeinket, vágyainkat és korlátáinkat! Tudjuk kijelölni magunknak a célt és a célhoz vezető utat! Ismerjük a körülményeket, amelyekhez alkalmazkodnunk kell, vagy amelyeket meg akarunk változtatni. Kolozsvári Grandpierre Emil, ma már rendelkezik azzal a bölcsességgel, amellyel annak idején, tehát a cselekvés vagy éppen a tűrés pillanataiban, éveiben még nem. De annyira még nem idős, hogy beleessen az életük alkonyán visz- szatekintők hibájába, tudniillik, hogy mentegesse önmagát, hogy szépnek hazudja azt, ami nem volt szép. Sőt! Azt kell mondanunk (s bizonyítják ezt a legfrissebb publikációi is a magyar nyelv állapotáról, ügyében), hogy nagyon is fiatalos szellem, aki mindenkor kész a küzdelemre, férfias szellemi párviadalra. Nos, ez tudniillik a férfiasság, illetve viszonya a nőkhöz, mint egy vörös fonál húzódik végig ezeken a visz- szaemlékezés köteteken. A dolog érdekességét és izgalmát azonban nem valamiféle csiklandós pikantéria adja meg, hisz Kolozsvári Grandpierrétől mi sem áll távolabb, mint a naturalista vájkálás, hanem az a természetes mód, ahogyan a dolgokat nevén nevezi. Egy percig sem tagadva-titkolva, hogy ez éppen a francia kultúra, illetve a franciaországi felszabadító élmények hatása, mintegy ojtása szemléletében. Ügy bányássza elő családja történetében és a saját tudatában is a hugenotta eredetet, hogy ütközteti a korabeli magyar valósággal, amelyet tunyává és slampossá, irracionálissá betegített részben az oktalan „szittya” gőg, másrészt a német kultúra meg nem emésztett, meg nem értett kövületei a magyar gondolkodásban. Ez: a vállalt gall, vagy ha úgy tetszik: mediterrán (hisz a tanulmányútjai éppen Olaszországba vezettek!) szellemiség és derű — amit ő „biológiai optimizmusnak” nevez — segítik át a háború és a hadifogság infernóin, ez biztosítja azt a szellemi fölényt, kívülállást, amellyel mindenkor kritikusan tudja szemlélni önmagát is, a környezetét, a magyar életet is. Nyilvánvalóan lehetne ezen a szemléleten réseket is találni, megvannak ennek a francia rajongásnak a veszélyei is. Ott, onnan nézve korántsem lehet olyan szép a francia valóság... (lásd például Kuncz Aladár: Fekete kolostor). De a lényeg nem is ez, hiszen a szerző nem modellt kínál, csupán egy lehetőséget, egy szemléletet arra, hogyan vehető birtokba a valóság. Az igényt viszont kategorikusan fogalmazza meg! 221
