Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - SZOCIOGRÁFIA - Thiery Árpád: Üvegkalitka
negyvenegy billió kilométerre, ami a Föld és a Nap közötti távolság kétszázhetvenegyszerese. Meglepődve bámultam rá. A nyitott mellékajtó felé mozdult, mely egy kövezett folyosóra vezetett. Egy pillanat műve volt csak, mint aki nagyvonalúan gondolkodási időt akar adni. — Akkor arról is tudomása az egyháznak — vágtam vissza —, hogy ennek a búcsújárólhelynek nincs csodatévő ereje. — Itt sohase történt csoda — fordult vissza az ajtóból, keze a kilincsen. — Ez egy olyan kegyhely, ahol nem történt csoda, amit a Vatikán jóváhagyott volna. Van egy rendházi kiadvány „A honfoglalás és a kegyhely eredete” címmel, abból is csak azt lehet megállapítani, hogy a vókányi hegyen volt egy bencés kolostor, és ezek a barátok itt a forrásnál állítottak egy Mária-szobrot. Második Géza pedig, amikor erre vonult keresztül, állítólag építtetett egy imafülkét. A hegy felső részén van egy fehér kereszt, a kereszten egy márványtábla. Az 1912-ből származó német nyelvű felirat szerint e helyen nyerte vissza látását egy születésétől fogva vak kislány. A leányka kilencéves volt. Vakon született a szerencsétlen, teljesen zárt pupillákkal. A bába, a kezelőorvosa és a kórház hivatalosan is igazolta, hogy vakon született, az orvostudomány eszközeivel nem gyógyítható. Az a fehér kereszt, amiről az előbb beszéltem, annak a szobra ónból van. A szobor nyakszirtjénél és a lába újjánál a mesterek kis rést hagytak, hogy a szobrot meg ne tölthesse az esővíz. Később ezeken a nyílásokon át a szoborba telepedett egy vadméh család. Akácvirágzás után minden évben a szobor lábujjából méz csöpögött. Ügy is hívták a környéken, hogy a „mézes Jézuska”. Hát, ezzel a mézzel kenhették meg a kislány csukott szemét, aki szinte azonnal visz- szanyerte a látását. Az esetről jegyzőkönyv készült, de a Vatikán nem ismerte el csodának. — Ezek után mit válaszol, amikor az ideérkező turisták megkérdezik, hogy milyen csoda történt itt? — Hazudni nem szabad. Ez a mondat utat nyitott közöttünk. Már nem zavart annyira s kevésbé sértett, hogy egy évben, egy hónapban és egy napon születtünk. Később szélesedett is valamelyest ez az út. Rizlinget ittunk, hozzá sajtot és almát ettünk. Az első pohár bor után kipirosodtak a szemei. Ilyen árulkodó szemekkel legjobb, ha egymagában iszik egy pap, állapítottam meg magamban, de már nem kárörömmel. Talán együttérzéssel. Nem erőltettem az ivást. Alig vártam, hogy valamennyire függetlenné váljak az előre eltervezett indulattól, az ellenszenv szeszélyeitől. A királyné veszprémi koronázásáról, az esztergomi érsek és a veszprémi püspök évszázados torzsalkodásáról kezdtem beszélni. — Nincs annál szörnyűbb — válaszolta —, mint amikor egy szent ügy két egymást gyűlölő ember malomkövei között őrlődik. Mind a kettő a másikat érzi leigá- zandónak. Ilyenkor nincs ember, aki rátalálhat közöttük a teljes igazságra. Csak az Isten képes erre... Az egyháznak, látja, történelmileg az volt a hibája, hogy kezdettől fogva az abszolút igazságra épített, de közben nem számolt a szellem fejlődésével. A néptehetségeket magához szippantotta, a népet pedig más irányban ragadta magával. Ma már mindenki tudja, hogy miről volt szó. A két utolsó háború felvilágosította az embereket. A másik tévedést én abban látom, hogy bár a türelem a legnemesebb emberi tulajdonságok egyike, de csak türelemmel élni, kizárólag a türelemnek rendelni alá az egyéniségünket, ezt csak egy pap teheti meg. Ez isten szolgálatára méltó élet. De a nép számára annyit tesz, mint egyoldalúan táplálkozni. Csak édeset enni, vagy csak sósat. A türelem egyoldalú lelki táplálék, és az egyház elsősorban erre nevelte az embereket. A türelem a papság fegyverzete. — A türelem belenyugszik a változtathatatlanságba. A türelem konzerválja az idejét múlt állapotokat. — A mi célunk az emberi jó szolgálata. — Ez nem csak a papságra hárul. — De nekünk ez a legfontosabb szolgálatunk. 202
