Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 3. szám - Száraz György: A vezérkari főnök (Dokumentumjáték)
A falvakban az emberek kiálltak a házak elé és néztek. Valaki a markomba akart nyomni egy csupor aludtejet. Kis, szikkadt öregasszony volt, a keze úgy remegett, táncolt benne a mázas csupor. És tudtam, hogy a cseh légionisták jönnek mögöttünk a méteres szuronyaikkal, francia kommendánsokkal, kényelmesen sétálnak vissza a falvainkba, a városainkba, leszaggatják a vörös zászlókat és elfogják azokat, akik néhány hete ölelő karral jöttek elénk ... (Hosszú csend.) Azok a szolnoki katonák mind így vonultak vissza júniusban. Kun elvtárs ... KIM: Stromfeldnek akkor igaza volt. (Fölemeli a fejét.) Ma már tudom megfojtottak volna így is, úgy is Nem azért, mert túl korán kezdtük, hanem azért, mert magunkra maradtunk Közép-Európában. De lehetett volna szebben is talán... Maguk a proletár diktatúrát is cserbenhagyták ... A KATONA: Mégy évig voltam a fronton — ennyi untig elég egy prolinak a vitézségből, elhiheti, Kun eívtárs. Amikor hazajöttem, azt mondtam, köpök, ha egyenruhát látok... És májusban mégiscsak felhúztam a mundért — aki egész életét húgyszagú proliházakban élte, és a kölykének odalöki a sváhbogár-mász- ta kenyeret is, mert nincs más a kre- denc fenekén, az tudja, miért! (Bejön Haubrich) HAUBRICH: Tíz percen belül itt a kocsi. Kun elvtárs. (A katonához.) Menjen a kapuba. Ha megjött az autó jelentse. (A katona kimegy.) Csak már a pályaudvaron lennék. Rohadt egy éjszaka ez, minden megtörténhetik. A vonaton már nem lehet baj. Ro- manelli utasítást kapott az antant bécsi főmegbízotti ától, hogy biztosítsa az utat aiz osztrák határig. Olasz tisztek mennek magukkal Becsig. KUN (leül az asztalhoz kabátban, kalapban; egy könyvet lapozgat): Tüdőm. Bőhm már megtelefonálta a bécsi követségről. HAUBRICH: A határig tőlem is kapnak fegyveres kíséretet. KUN (képtelen elviselni Haubrich jelenlétét): Halottam: tíz perc múlva indulás. Akar még valamit? HAUBRICH (megbánva): Semmit. (Csend.) Már a Szovjetház sem biztonságos. Az őrség jelezte, hogy gyanús alakok ólálkodnak a rakparton. Ilyenkor könnyen megvan a baj. KUN: Maga garantálta a közbiztonságot. HAUBRICH: A szakszervezeti kormány fenn is tartja a rendet. De ilyen zavaros helyzetben mindig lehetnek incidensek. A maguk érdeke, hogy minél előbb túl legyenek a határon. KUN (leteszi a könyvet): Ide figyeljen, Haubrich. A maga Bőhm elvtársa Becsben megegyezett az antantfőmegbízottal: elismerik a szociáldemokrata kormányt és megállítják a román előnyomulást. De ennek fejében követelik a kommunista vezetők távozását nemcsak a kormányból, hanem az országból is. Így volt? HAUBRICH: Nem értem, mit akar ezzel. KUN (felemeli a hangját): Lemondtunk, hogy megmentsük a proletariátust a hiábavaló véráldozattól, és Budapestet a megszállástól. Belátjuk, azt is, hogy a jelenlétünk valóban nehezítené a maguk helyzetét. De kikérem magamnak, hogy itt a mi érdekeinkre hivatkozzék! HAUBRICH: Nem így értettem. KUN: Akárhogy értette. HAUBRICH: Ügy tudom, van, aki Pesten maradt. KUN (nem néz oda): A címükre kíváncsi? Beyer lett a belügyminiszter, vagy nem? HAUBRICH (megbántva): Nem értem magát, Kun elvtárs. Kár itt gyanűsítgat- ni. Mi a kommunistákat elvtársainknak tekintjük, a történtek ellenére is... KUN (gúnyosan): Látja, ez szép maguktól. Nézze, Haubrich. A népbiztos-kormány nincs többé. Semmi közünk egymáshoz. De azért valamire kíváncsi \rol- nék. (Haubrich várakozóan emeli fel a fejét.) Mondja: most elégedett? HAUBRICH: Hogy érti? KUN: Tudja azt maga jól. HAUBiRICH (rövid szünet után nagyon őszintén): Nem így képzeltem. KUN: Pedig másképpen nem lehetett. HAUBiRICH: Minket vádol? Miért nem az egész munkásosztályt? A proli egyszerűen megunta a tavalyi krumplit és az idei tököt. Szeretnék végre megtömni a hasukat, még akkor is, ha nem kapnak többé szakszervezeti potyajegyet az Operába. Egész Pest arról beszél, hogy százával állnak az antan.tvagonok az oszt151
