Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - SZEMLE - Péntek Imre: Gúzsbakötöttek futása (Holdosi József Kányák című regényéről)
— bármennyire is írói megfontolás és megformálás eredménye — gördülékenysége éppen onnan származik, hogy anyaga: „mesélt történelem”. Ebből a szempontból — a felhajtóerők hasonlósága révén — Holdosi Marquez nyomdokain indult el, regénye a Kánya család — és az őket körülölelő közösség — végzetének, sorsa beteljesülésének története. Nem kis merészség, elszántság (és persze történelmi-néprajzi érzék) kellett ahhoz, hogy egy huszonéves lélek ilyen magátólértetődően megmerüljön a múltban, hogy élve a „modern időkben”, ennyire tüneményes képzelőerővel „mesélje újra” az ősit, a régen voltat, a cigány hiedelmek, babonák lidérces borzongató álomlátásait, egy szorongatott életű embercsoport lefátyolozott tudatának örvényléseit, önkéntelenül is eszünkbe jut Lakatos Menyhért hősének odysszeiája önmagáig, ő is megjárja az ősök útját, hogy végül a nyilasok elől menekülve tegyen tanúbizonyságot erkölcsi-politikai emelkedettségéről. Holdosit nem hőseinek „fejlődése” érdekli, az ő fantáziáját a Kánya család sorsának természeti rendeltetésű, elemi erejű végzetteljesülése nyűgözi le. A hadakozó, tiltakozó életek roppanásai hallatszanak ki a regényből, jajongás, a vonaglás görcseinek izgalma, fuldoklása gyűrűzik lapjain, mellyel a Nagy Bálványnak adózik a cigányság. Míg Lakatos Menyhért szociálisan értelmezi a cigány-mitoszt, addig Holdosi a beláthatatlan mélységű és megfejthetetlen sorsbeteljesülésnek ad elsőbbséget. Sőt, a legendákat továbbonyolítja, költői erőt kölcsönöz nekik. Valójában mégsem a beletörődés panaszszavait kiáltja el: a gyötrelmes tapasztalatok, a kíméletlen hatalmak szorításából szabadulni nem tudó életek szörnyűségeinek fölvillantásával ennek az emberhez nem méltó világnak pusztulásra való érettségét sugallja. A Kánya családot átok sújtja. A koronás kígyók — a Kányák életfonalának megtestesítői — egyszerre fejeznek ki iszonyt és csodálatot. Maga az átok is kettős értelmű: egyfelől az ősi cigány szokás megtagadóit ítéli el, bélyegzi meg (az öreg Kánya parasztlányt vett feleségül) másfelől az átokkal megjelölt nyughatatlanok azok, akik a kitörés, a változtatás (ösztönös és tudatog) első lépéseit próbálgatják. Pétert, a festőt, belső daimonja, a Cigánykrisztus lázítja a vak nyomorúság cirkuszai ellen. Holtában Pilátus előtt kell felelnie úszításáért az „emberibb életre”. A krisztusi megváltás szándékai azonban megtörnek a valóság ellenállásán, s az oláhcigányok hurcolta szörny, a Vízfejű Baba szólni nem tudó nyöszörgése is van olyan reális (hisz szorongások, előérzetek tükröződnek benne (mint Péter Cigánykrisztusának világjobbító kinyilatkoztatásai, misztikus eljövetelének igazságtevése. Ernő, a zenész, az ősi zenét indul keresni. Azt a zenét, amely a vándorlások folyamán kipotyogott a lelkek- ből. Végzetét ő sem kerülheti el: belerokkan az észbontó kalandokba, s csak testének és szellemének roncsait tudja hazamenteni. Matild szégyene elő menekül a világba, kommunista lesz. De a párthoz való tartozása múló epizód csupán, a szülői ház óvó szárnyai alatt talál menedéket. S ki marad ép, minden tévelysége ellenére igaz cigány (ember)? Jenő, aki nem képzelgések után rohan: kocsit, lovat szerez, a családot akarja eltartani — összetartani. A Kánya család az egyetlen valóságos fogózó tagjainak, az egyetlen komolyan vehető realitás, érték. Körülötte elmosódnak a környezet kontúrjai, a távolabbi emberi viszonyok, kapcsolatok áttekinthetetlenek. A család egy önmagában megálló zárt egy- ség.amelynek életébe kívülről törnek be az ismeretlen bomlasztó erők, majd a II. világháború cigány ésszel felfoghatatlan borzalmai. Ez a szigetszerű kis közösség, ez az egymásba kapaszkodó, egymásra fonódó emberi képződmény olyan cellára emlékeztet, amelyben a foglyok jól érzik magukat, s ahonnan nem kívánkoznak el. Sőt, a valóságos rácsokat képzeletbeliekkel erősítik meg. Ez a családcentrikus beállítottság a regény valóságképének legnagyobb gyengéje. A Kánya család vonzásában és taszításában bolyongó sorsok az átörökítés, az ismétlődés tragikumát hordozzák feloldhatatla- nul, mintha a gének üzenetén kívül minden más mellékes volna... Holdosi ennek az emberi tenyészetnek a virulását és bomlását követi, kíséri el a születéstől a halálig, a koronás kígyók pusztulásáig. Ezt a közeget kiválóan, legapróbb moccanásában is érzékeli, és kivételes erővel képes megjeleníteni. Alakjai néhány jellegzetes mozdulat, s főként: történet nyomán rögtön megélednek, s belső monológjaik nyomán feltárul tetteik és lelkiismeretük, szándékaik konfrontációja, amely nélkül 123
