Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - MŰVÉSZET - Mihály András: A magyar vonósnégyes-irodalomról
A hangversenysorozatot kiegészítette a párizsi Magyar Intézet rendezvényeinek sorozata. Közülük, a Salle Gaveau koncertjeihez szorosan kapcsolódott Mihály András előadása, amely a magyar vonósnégyes történetét vonta elemző jókuszába — mind a zeneszerzés, mind az előadásművészet irányából. Az előadásban említett kompozíciók e9V~egy részletét a Bartók-vonósnégyes, az Éder-vonósnégyes illetve Németh Géza és Varga Csilla szólaltatta meg. MIHÁLY ANDRÁS A magyar vonósnégyes-irodalomról Az én feladatom az lenne, hogy ismertessem a magyar vonósnégyes-irodalmat és a magyar vonósnégyes játék, előadóművészet történetét. Természetesen én egyik feladatot sem tudom teljesíteni. Mindkét ismertetni való olyan gazdag értékekben, hogy nem vállalkozhatom valamiféle teljes kép kialakítására. Arra fogok szorítkozni, hogy egynéhány olyan tényt ismertessek, melyeket különösen érdekesnek és jellemzőnek tartok. Ha egy magyar szerző kultúránk valamely részének történetéről kezd írni, óhatatlanul elcsodálkozik maga is, hogy azok a nagy teljesítmények, melyeknek felsorolására büszkén készül, mennyire előzmények nélkül, milyen hirtelen, a nemzeti életerő milyen robbanásszerű kitörései révén jöttek létre. Ma, amikor vonósnégyes kultúránkat joggal tekinthetjük az európai kamarazenélés fontos részének, furcsa visz- szagondolnia arra, hogy Haydn, sőt Schubert idejében is még csak olyan zenei ’feihér folt’-nak számított Magyarország, melynek különös, exotikus dallamait, zenélésmódját divat volt kultúrált keretbe foglalva beilleszteni a művelt zenélésbe, olyan módon, mint az ’alia turca’-t, vagy később a ’ohinoiserie’-ket. Az ’alia ongarese’-k divatját nevezném, ha a magyarság és a vonósnégyesek kapcsolatait korszakokra osztanám, az első, bevezető korszaknak. Fellelhetők nyomai mindenfelé, szinte minden nagy klasz- szikusnál. Nem magyar zene ez, csak a magyar zenéről szóló, ugyanúgy, mintahogy nem válik egy exotikus nép irodalmának részévé az az útleírás, melyben egy utazó leírja e nép felfedezését. A második korszak már inkább tartozik szervesen kultúránkhoz. Ez a XIX. század közepe táján kezdődik és az a jellemző rá, hogy magyaros ízekkel fűszerezi az európai zenét, anélkül, hogy megpróbálna lényegesen változtatni azon. Miután ebben a vegyületben legjobban a magyar és az európai zene általánosabb, lazább, legkevésbé mély és sajátos elemei olvadnak össze, többnyire egy megnyerőén idillikus, elegáns és kultúrált, de semmiképpen sem újnak és lényegesnek tűnő zene jött létre. Az önállósuló európai-magyar zenének ez a vállfája elsősorban az opera és a zongora műfajából indult ki, Erkel és Liszt munkái nyomán. De hamarosan utat talált a kamarazenébe is és hosszú időn át megmaradt, mint irányzat. Ide sorolom Dohnányi műveit is, bár nála Schumannból és Brahmsból nyert impulzusok gyakran elnyomják a magyarítás szándékát; de még nála is inkább Weiner Leót, akinek műveiben ez a fajta stilusszán- dék talán legvilágosabb és legkövetkezetesebb. Weiner a XX. század első felében nagy sikereket aratott műveivel Európában és Amerikában is. Ma már úgy tűnik, pedagógiai tevékenysége jelentősebb volt, mint 115
