Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Török Endre: Lev Tolsztoj. Világtudat és regényforma

esztétikait is. A tanítás, az apositolság — sugallja e koncepció — korántsem máról holnapra elfonnyadó, következésképp könnyedén lefosztható és félredobható járuléka a hagyatéknak, hanem épp a lényege, démiurgosza, s érvényessége — tévedéseitől, tagadhatatlan utópizmusától függetlenül — nem csökkent, hanem növekedett inkább az időben. Tolsztoj nemcsak a maga koráé, hanem jelenünké, mindannyiunké, életműve, tanítása erkölcsi imperativus, felhívás a belső újjászületésre, nagy mementó zilált világunkban arról, „mennyire hátra van miég az ember”. Akár ha a Rilke szavát hallanék: „Változtasd meg élted!”, avagy a Thomas Mannát: „A művészet lebegő javaslat, amely mindig csak az embereknek szól.”

Nincs kétség: Török Endre monográfiája nagy erejű és szuverén interpretációja egy külső és belső arányaiban egyaránt lenyűgöző életműnek, méltó köszöntés a Tolsztoj-évfordulóra. Terjedelméhez képest térben és időben rendkívül tág irodalmibölcseleti kontextusban, gondolkodik, s miközben példaszerűen markáns és plasztikus képét adja annak a sajátosan orosz társadalmi és szellemi közegnek, amelyből szerzőnk művészete kisarjadt, legfőbb gondja mégis arra van, hogy minél teljesebb komplexitásában és koherenciájában, nemkülönben folyamat jellegében láttassa a tolsztoji örökséget. E könyv olvastán valóban parancsoló szükségnek tetszik a metamorfózis, amely tanítóvá, apostollá formálta a szépírót. Nem egykönnyen meghódítható írásmű a Török Endre munkája. Logikája, vonalvezetése feszes és hézagtaian bár, lendülete töretlen s magas hőfokú szellemi izgalom sugárzik belőle mindvégig, ámde nyelve, előadásmódja túlontúl sűrű és tömény fogalmiságú, mellőzi — ezt helyesen! — a stílus cifra és öncélú dekórumait csakúgy, mint az oldás, az olvasmányosság megannyi jótékony fogását és lehetőségét. Kár, hogy így van, hiszen a szakma avatottjain túl örömest adnák sokak kezébe ezt a monográfiát, első renden tán nem is irodalmi, hanem erkölcsi okulásért. A könyv azonban így, némileg ezoterikus mivoltában is helytáll önmagáért, s bizton állíthatjuk, hogy újabb irodalomtörténetírásunk egyik legre- mekebb teljesítménye.

Roppant tanulságos és követést érdemlő munkamódszer a Török Endréé. Tájékozottsága a könyvtárakat megtöltő szakirodalomban imponáló, munkája mégsem hurcolja magával fölösleges kölöncként az idézetek, hivatkozások óriási tömegét. Citál, utal, ha múlhatatlanul szükséges, ámde mindig takarékosan, ritkán a főszövegben, gyakorta a j egy ze tap pa rá tusban. Nem engedi, hogy ez az anyag ráburjánozzék gondolatmenetére, elfödve hovatovább tulajdon koncepcióját. Szívesen helyesbít szerinte téves olvasatokat, távoztat helytelen vélekedéseket (pl. Tolsztoj és a tudomány viszonyáról, az erőszakmentesség filozófiájáról stb.), mégsem ezt tartja elsőrendű feladatának. Sokakkal és sokfelé polemizál, sohasem magáért a vita öröméért, mindig a saját felfogásának élesebb rajzolatú körvonalát tekintvén. Majd mindenütt csak röpke jelzések, elegáns visszaszúnások, szellemes villanások e polémiák, semmint teljességre törő, érvek garmadájától elnehezült gondolatmenetek. Noha fölényes tudója a Tolsztoj-filológiának is, ez csupán bújtatott, jószerével láthatatlan ismeretként funkcionál könyvében, eredeti konzekvenciái érzékelhetően a tények gazdag gyökérzetéből lombosodnak. Ha kell, egészen közel hajol egy-egy alkotáshoz, finom érzékkel tapintva ki összetevőit és jelentésüket, ámde örömestetíb választ magaslati nézőpontokat, kedvvel időz az elvonatkoztatás, az általánosítás szféráiban. Nem a „kis” részletek szépsége és üzenete foglalkoztatja leginkább, hanem a nagy összefüggések, a ..végső” válaszok, Tolsztoj esetében szintúgy, mint az újkor bölcseletéről és irodalmáról szólván. Erős absztrakciós készségével, a szántézisteremtés mindenütt érvényesülő hajlandóságával és adottságával nyilvánvalóan összefügg metaforáktól idegenkedő, pontos, megnevezésre, fogalmiságra törő — említettük már: egy kissé tömény — nyelvezete. Első pillantásra tán sokallhatnók könyvében a kiemelések (a kurziválá- sok) számát. Utóbb azonban rádöbbenünk, hogy korántsem szerzői különcség, öncélú játék ez. Sokkal inkább jóleső előzékenység, az élőbeszéd lüktetését, lényegkiemelő törekvéseit leképező eljárás. Török Endre, a rutinos, kitűnő előadó írásban sem tagadja meg magát!

Ritka értéke és erénye a monográfiának a szokatlanul igényes és szakszerű bölcseleti alapozás. Kevés irodalomtörténészünk szemléld oly tág filozófiai kontextusban

1073