Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 12. szám - TANULMÁNY - Oltyán Béla: A Füst Milán-i modellregény és mai paraboláink

maga is elmegy s a tárgyalás szünetében újra szembekerül az Elnökkel. E harmadik „kör” csúcspontja, az aranyozó felmentése. Az ezt követő, regényt záró hála fohász­kodása, a regény alaphangulatát ellenpontozza1, de e vég a regény zaklatott sugallatát, az elemzett okoknál fogva nem oldhatja fel. A hős az Elnök személye iránti gyűlölettel jelenik meg, s a végén majdnem meg­hitt atmoszféra kapcsolja össze őket. E vonás, egy következetes folyamatossággal szö­vődő epikai sodrásra vallhatna. De a hatalom s a részéről megalázott személy kö­zötti ellentét lényegi feloldhatatlansága robbanó gócokkal, előre lendülő s visszalépő gesztusokkal, egymást keresztező érzelemszálakkal szövi be a mű anyagát. Jól példázzák ezt az első rész érzelemrezdülései. A hős őszinteség és képmutatás közt ingadozó tartása; az Elnök iránti gyűlölet és rokonszenv hullámainak ár-apálya: az Elnök részéről: a jeges hidegséget baráti mozzanatokkal tarkító reagálása; s nem utolsósorban: a társaság gyanakvó elutasítást, majd befogadó fesztelenséget mutató arcváltásai. E vibrálás izgalom-sugárzásait fokozza, hogy többszöri ismétlődéssel fe­szi tik-lazítják a történés szálait. A pszichológiai mélyvonulat ábrázolásának igénye (a hagyományos realizmus arányos külső-belső történéseihez viszonyítva) a hangsúlyt a gondolatasszociációkra, belső történésekre helyezi. E monológok azonban Proust, Joyce vagy Krúdy módsze­réhez képest, bizonyos mértéktartást mutatnak, s nem válnak régen elmúlt események emlékképeinek dúsított felidézéseivé. Közelebbről kötődnek a történés jelenidejéhez, s két — külső mozzanatot is tartalmazó — eseménysor (értékelő, előkészítő) kapcsa­ként szolgálnak. Intenzív jelenlétük egy inkább reflexív, mint cselekvő típust jelle­mez. Ha egy klasszikus társadalmi regényben hatalmi rendszerek elleni történelmi küz­delmeiről olvasunk, titkos összejövetelekkel, kisebb-nagyobb csoportok akcióival, eset­leg a fegyverek dördülésével együtt visszhangzó, rohamozó tömegekkel találkozunk. Az Adventiben a harc „speciális” köre (lírai többlete s az epikai teljesség redukció­ja) miatt, a félhomályos szobákban elhangzó, fojtott hangú párbeszédekben lobban­nak fel a szenvedélyek, s az acélpengék villogását a belső zajlást kivetítő tekintetek jeges villanása, vagy szelídebbé olvadó fénye helyettesíti. S a pillantások ezerféle ár­nyalatot tükröző tulajdonságának minősítése, az írói jellemzés egyik legfőbb esz­közévé válik. E tekintetek fénye, sugara: „izzó, felégető, arcot sütő, ismeretlenül izzó, jég csil- logású, hidegen elutasító, színjátszó, mérlegelő, meggyőző, tapasztalt, huncutul sSndító, valami mást is kifejező” stb. Az adott szituációt, típust, megnyilvánulást, pozitív vagy negatív hangulati at­moszférával kísérve, a hangok jellemzése is az ábrázolás alapeszközévé válik. E han­gok s.a nevetés tónusa: „morgásszerű, dörömbölő, boroshordóként kotyogó, lankadt, kicsapongó, fura, furcsa bizalmasságú, semmitmondó, hajcsárok örömével felkiáltó, ökölként lecsapó, ordító, harsány ,legédesebb véglegesen megnyugtató, reménytelen, ártatlan hangsúlyú, idegesen hadaró” stb. A tekintet és hangok játékát, az egymást néző párharcot vívók arckifejezésének változásai kísérik. Az arcokon az „önelégült, könnyed, hideg, félelmetes, mosolytalan mosoly s a veszélyes elkomorulás” rajzolatai vibrálnak, s plasztikus formát adnak a vívódások megjelenítéséhez. Miként az ehhez járuló gesztusok, térbeli mozgások, a környezet jegyeinek markáns felvillanásai is. A gyakori szobabelsők, párbeszédek drámai jellegének megfelelően, a színpadi atmoszférára emlékeztető közeli megvilágí­tások, s a nagyobb távolságok homályba veszése jellemző. A „premier plánok” ese­tenként a mélységi tagolódások plaszticitását, néha a síkrajzok plasztikát elnyelő fe­kete fehér sziluettrajzait adják. Mindez: a lírai és epikai elemek együttese, a bennük testet öltő szemléleti gon­dolati, érzelmi kategóriák, s az ábrázolási módszer szervesen ötvöző ereje, az Advent­ben a két világháború közötti magyar regény „külön útjának” egy érvényes, sajátos példáját hívta életre. 1053

Next

/
Oldalképek
Tartalom