Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 1-2. szám - TANULMÁNY - Nemes István: A történetiség elve az irodalomtörténetben
NEMES ISTVÁN Az irodalomtudomány huszadik századi teoretikusai joggal vetették fel a kérdést: lehet-e irodalomtörténetet írni. Lehet-e egy tudományos mű egyszerre irodalmi is, történeti is? Az irodalomtudósok aggodalmát a gyakorlat táplálta. A legtöbb irodalom- történet ugyanis inkább társadalomtörténet, vagy irodalommal illusztrált eszmetörténet, esetleg konkrét művekről alkotott ítéletek kronológiai sorozata.1 Olyan vélemény is hallható, hogy az irodalomnak nincs története, mert tárgyai mindig jelen vannak, „örökkévalók”, mert az egész európai irodalom egyidejű, sohasem javul, túlhaladni nem lehet. Az irodalom a fejlődés látszatát kelti, de nagyon is kétséges, hogy valóban fejlődik-e. „Mert vajon túlszárnyalhatja-e Shakespeare Szophoklészt, vagy Shakespearet O’Neill? Értékesebb-e Baudelaire költészete, mint Villoné? A fejlődés magasabb fokán áll-e Thomas Mann Varázshegye, mint a Háború és béke, a Bovaryné, a Don Quijote ...” élezi ki a kérdést Hankiss Elemér.2 Mindezek a kérdések valóban sarkítottak, de jelzik az irodalom fejlődésének bonyolult feltételeit, s ezzel együtt az irodalomtörténetírás nehézségeit. Újabb problematika, hogy a legtöbb eddig kiadott irodalomtörténet a korszakolást a politikai változások alapján oldotta meg. Így valójában az irodalmat egy-egy nemzet politikai vagy társadalmi változásainak függvényeként szemlélhetjük.'1 Ez azt jelentené, hogy az irodalomnak nincs önálló története? Tovább bonyolítja a dolgot, hogy magáról az emberi társadalom fejlődéséről is eltérő nézetek alakultak ki. Bizonyos vélemények (pl .Rousseau, Sohopenhauer) szerint az emberiség története következetes hanyatlásfolyamat: az aranykorból indul ki és a vaskorszakba tart. Az efféle nézetekben gyökeredzik a kultúrpesszimizmus ma is ható elmélete, amely azt jósolja, hogy az emberiség a tudomány és a technika által irányított sivár világba, netán a pusztulásba tart. S a pusztulásfolyamat áldozata mindenekelőtt a művészet, az irodalom lesz. A művészetek feltartóztathatatlan dekadenciáját jövendölte már — többek között — Herder és Hegel is. A társadalom egyetemes fejlődésén elmélkedő teoretikusok más része — éppen ellenkezőleg — a progresszív előrehaladás elvét vallotta. Ez az elmélet már a reneszánsz és a felvilágosodás korában jelentkezett, majd a 19. században általánosan elterjedt (pl. Fichte, Schelling, Spencer, Darwin, Marx elméletében), s noha a 20. század első felében sok kritika érte, a közgondolkodásból mégsem tűnt el nyomtalanul. A progresszív egyenesvonalú fejlődés koncepciója az irodalomtudományban is lölbukkant. Vallotta a marxista irodalomtudomány is, s főként a harmincas-negyve- nes-ötvenes években a realizmus fokozatos térhódításában jelölte meg az irodalom- történet az egyenesvonalú fejlődés irányát. Az irodalom evolucionista fejlődéskoncepciójának azonban meg kellett küzdenie a 20. század különféle tudományos elméleteivel. Ilyen volt — legalábbis hatásában — a pszichoanalízis, mert a személyiség struktúrájának változatlanságát hirdette; a neo- pozitivizmus, mert elsősorban az adott valóság logikai összefüggéseinek és jelenségeinek vizsgálatát tartotta elsőrendű feladatának. De leginkább ilyen volt a strukturalizmus, mert a történetiség elvének már puszta felvetése ellen is tiltakozott: a szöveget autonóm egységnek tartotta, s nagyon éles különbséget tett a szöveg idődimenziója és jelenlegi állapota között/' Végül a 19. század kiélezett progresszivizmusa és a 20. század első felének ahistorizmusa között az utóbbi évtizedekben valamiféle ösz- szebékítés jött létre, s kialakult az a felismerés, hogy „a szinkron rendszereknek és a történeti diakrónia összefüggéseinek vizsgálata egyik alapvető előfeltétele” a korszerű és tudományosan megalapozott irodalomtörténetnek.-’ 95 A történetiség elve az irodalomtörténetben
