Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1979 / 12. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék IV.
BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék IV. 1926 őszétől, amikor harmadszor futottam neki a polgári iskola első osztályának 12 éves voltam és iskolánk elköltözött a Wesselényi utcából a Bethlen térre. Az árvaháztól 10 percre volt és maga az épület kevésbé tűnt sivárnak, mint az előbbi. Tudtam jól de a tanárok is, hogy „több dobásom” nem lehet, ha megint megbuknék. Üj osztálytársak és új árvaházi sorstársak között optimistábban néztem jövőm elé, de hogy miért, azt magam sem tudtam. Kicsit úgy érezhettem magam, mint egy visszaeső bűnöző a kezdő „viccsek” között, börtönében. Osztály- főnököm és egyben magyar tanárunk egy joviális, állandóan viccelődő, kedves alacsony ember volt, akit magunk között „Csoszinak” neveztünk, mert lúdtal- pas kacsázó, csoszogó járása volt. Beszéd közben nyálát fröccsintette arcunkba, de nem bántuk, hiszen jó volt hozzánk és elnéző és úgy emlékszem, hogy senkit sem buktatott meg. Feleltető módszere is groteszk volt; valamiképp így hangzott mondókája: „Csibés, kijöss, felels, nem tuds, vissmés, leüls, megbuks, vised intőt apádhoz, anyádhoz, pimas kölke.” Szegény Csoszi, az örök szivarral a szájában, amit szórakozottan lerakott padunkra, miközben fel s alá járkált a padsorok között. A negyvenes évek elején megszűnt a zsidó polgári iskola és ő elhelyezkedett a Hitközség központjában a Síp-utca 12. szám alatt, mint tisztviselő. És azután?... Végre, nagynehezen túljutottam a harmadik első osztályon, de nagyon nagy veszély fenyegetett, hogy örökre első osztályos maradok: Az árvaházban évente megvizsgálta egy orvosnő a fiúkat, hogy kiszűrje a tüdőbajra gyanúsakat. Természetesen gyanúsnak talált engem is, aki sovány fejletlen és laposmellű voltam. Intézkedett, hogy a többi gyanúsítottal együtt elvigyenek engem is a Németvölgyi úton levő tbc- és betegekkel telezsúfolt barakkkórházba. Hírét már jól ismertük, hiszen voltak az intézetiek közül, akik éveket töltöttek el ott és olyanok is akik meghaltak. Azonnal mozgósítottam anyámat, aki egy orvosnő unokanővéremhez elvitt, aki kioktatott hogy mit tagadjak le a szimptomáim szép sorából. Nem volt szabad köhögnöm, köpdösnöm és nem lehetett hőemelkedésem. Holott a tünetek mindegyikével rendelkeztem. De makacsul kitartottam, helytálltam, hiszen tudtam, hogy ha kimaradok az iskolából, többé vissza nem kerülhetek, és mehetek inasnak. Végül elmúlt a veszély és az első polgárit sikeresen (sic) befejezhettem. Igaz, hogy lábon hordtam ki egy valóságos tüdő tuberkulózist, de hát „mindennek ára van”. A betegségek hű szolgálója voltam és hűségem jutalma úgy látszik az, hogy még ma is élhetek hatvanöt évesen és nem kevésbé betegen mint annyiszor zaklatott életem folyamán. Apám temetése utáni napon L. S. — családunk régi barátja — feljött hozzánk kondoleálni. Kis emberke volt és nagy pátosszal mondta anyámnak: „Edit, én Isten és ember előtt ígérem, hogy jóban és rosszban melletted és árváid mel1014
