Életünk, 1979 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1979 / 11. szám - TANULMÁNY - Czigány Lóránt: A nyugati magyar irodalom négy műhelyéről

sal. A kísérletezés a legtöbb írónál csupán a „Sturm und Drang” romantikus lázongásait jelenti, a Magyar Műhely szerkesztői viszont éppen fordítva, a „hagyományos” irodalomból, a beérkezettségből indultak permanens felfedező útra. Nagy Pál, Lőrinc Pál álnéven, anekdótázó elbeszélő kedvvel indult, hangja fokozatosan komorult, s a stílusváltás „A hampsteadi semmittevők”, 1968-ban megjelent regényének drámai erejű belső monológjaiban vált egyértelművé. A másik szerkesztő Papp Tibor korai költészetét kiforrott rím és ritmustechnika jellemezte, mely időnként a formai bravúrokig terjedt, például a „Pogány ritmusok” című versben. A rímek egy idő után önálló életre keltek, s nyelvüket nyújtogatták az olvasóra és az értelemre, gyakoriak lettek a szemantikai csavarások, az alliterációs „ráhallások” és később a mondatritmus felbontása, az írásjelek elhagyásával, s a szavak közti helyköz tetszőleges nyújtásával kifejezve; az ilyen típusú formabontás már az 1968-ban megjelent „Elégia két személyhez, vagy többhöz” című kötet második felében uralkodóvá vált. Az alapító szerkesztők közül Parancs János 1964-ben hazatért, mások abbahagyták az írást, de a Magyar Műhellyel laza kapcsolatot tartó írók száma az elmúlt években jelentősen megnövekedett, ezzel is bizonyítva a vállalkozás vonzó erejét. A folyóiratot a 43/44. száma óta a „Magyar Műhely Munkaközössége” jegyzi, az 54/55. szám óta pedig Bujdosó Alpár — aki addig a Munkaközösség bécsi csoportjának volt a vezetője — lett a harmadik társszerkesztő. A folyóirat helyét a szerkesztők szerényen az irodalmi élet „peremvidékén” látják, s Magyar Műhelyről mint „peremfolyóiratról” beszélnek. Ezt a szerepet azonban tudatosan vállalták és vállalják, e peremvidék az ő megítélésük szerint az érték teremtésre legalkalmasabb terep hiszen a kifejezés lehetőségeit tágítja. Igaz, hogy művészeti elveik az olvasók nagy többségét nem lelkesítik gyakran értetlenül nézik munkásságukat otthon és külföldön egyaránt, ezek ellenére az idő őket is igazolta; sőt nem egy tehetséges fiatal hangra a magyarországi irodalmi életben ők figyeltek fel először. Az 1972 óta kiosztásra kerülő Kassák-díjjál pedig a magyarnyelvű szépirodalmat serkentik bárhol .is szülessék az. A Párizs melletti Mar- ly-le-Roiban és a Becs melletti Hadersdorfban évente rendezett munkaközösségi találkozók nemcsak arra adnak alkalmat, hogy a földrajzi szétszórtságban élő nyugati írók egymással és hazai kollégáikkal találkozzanak, hanem arra is, hogy a fesztelen légkörben az egyetemes irodalom kapilláris rendszerében az egészséges vérkeringést előmozdítsák. Ezeknek a találkozóknak egyik jelentőségét én abban is látom, hogy a fiatalokra, a harminc év alatti értelmiségire nagy vonzóerőt gyakorolnak, ami kétségtelenül bizonyítja, hogy a Magyar Műhely immár igencsak középkorú nemzedéke nem került „nemzedéki zsákutcába”, ahogy ez sajnos a magyar irodalomban elég gyakran előfordult.

A Magyar Műhely könyvkiadóként is működik, főként költőknek, elsősorban nemzedéktársaiknak biztosítottak fórumot, bár számos ellenpéldát is lehetne felsorolni. a „fekete” sorozatban kiadott költők nem mindenben osztják a szerkesztők esztétikai elveit, s formabontó törekvések sem jellemzik mindegyiküket, mégis vannak közös vonásaik, azon kívül is, hogy a Magyar Műhely munkaközösségének tagjai. Elsőnek említeném köztük a New Yorkban élő Bakucz Józsefet, aki már Magyarországon is publikált; legújabb verseit, szövegeit önálló kódrendszer jéllemzi, melynek már vajmi csekély köze van a hagyományos költői nyelvhez, kísérleteinek célja a kíméletlen önelemzés. Ezzel szemben Vitéz György aki Montrealban él, ha kedve tartja visszatér a legkötöttebb formákhoz is, fittyet hányva a „modernség” jelszavára. Költészetének fő vonzóereje a mindent átható szkepticizmus, s különleges helyzetéből adódó felfokozott érzékenysége: magyar költő Amerikában. A szintén Montrealban élő Kemenes Géfin László versei is a Magyar Műhelyben jelentek meg először. Költészetét meghatározza a régi magyar irodalom ihlető ereje, mely óhatatlanul beleékelődik az érzékelési folyamatok jelenidejébe, s összhatásában az archaizmus és modernség nyugtalanító keverékét eredményezi. Horváth Elemér Rómából vándorolt ki Amerikába, New York mellett él, fizikai munkából. Már első kötetét úgy fogadta a kritika, mint kiforrott, egyéni hangot, s nem ok nélkül, „A mindennapok arca” című kötete érett verseket tartalmaz, melyekből minden retorikát és érzelmességet száműzött már a költő. Horváth korábban ritkán írt, s akkor is keveset. Üjabbban szabad képzettársí951