Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - TANULMÁNY - Lőrinczy Huba: Önarckép és létfilozófia a Palotai álmok-ban
váró melódiafoszlányok zengenek ebben a — Jean Paul szavával — „mindenható íejezet”-ben, s a kisregény egésze egy modern, zenei fogantatású és hatású, az epika határait észrevehetően megtágító prózát teremt. Halkan, de intenzíven áradó muzsika hullámain ringatódzunk, időről időre-— nem csupán Szomory Dezső művészetét illetheti e kifejezés! — áriák, duettek, recitativók hangzanak föl az ősz bűvöletéről, az elmúlással viselős dunántúli tájról, a folyvást zúgó szél melankóliájáról, az álmodásról és a szerelemről. Melódiákkal teljes alkotás a Palotai álmok! A kisregény kulcsát az Előhangban. lelhetni meg. Nosztalgia és rezignáció tétovázik a nyitó kérdésekben („Vajon álmodnak-e még az émhérékT Es mit álmodnak?"), s Krúdy máris leüti ezzel a lírai alaphangot. Az egyes első személyben megszólaló narrátor testi valója nem vetül elénk, lelki habitusa annál inkább, hogy a méla tűnődések, az eszmények, vonzalmak és vallomások félreismerhetetlen önarcképet formázzanak. Maga Krúdy szólal meg az őszről zengő nagy tirádában, az ő nyugtalanságáról és hiányérzetéről hoz hírt a folytatás. Előbb csak az álmok és a velük azonosított álmodozás megléte a kétséges, utóbb már az ábrándok ihlette tetteké: a romantikáé. Megszűnt a lét tágassága, eltűntek a merész szélsőségek — hangzik a panasz —, az álom a cselekvés pótszerévé vált. Riasztó korszakváltást regisztrál a fájó vallomás, két, egymást mindenestül tagadó világ képét rajzolják ki markáns vonások. Egy hajdani — Csokonai, Himfy képviselte — regényesét, amely „tele volt romantikus cselekedetekkel”, hol „Az emberek a valóságban is regényesen éltek”, s ahol „A szerelem, amely egykor nagyon fontos dolog volt az emberi életben”, menlevelet adott bármi bolondériára. Szikkadt és érdektelen a jelen e teljesebb, fűszeresebb, szabadabb világhoz képest: „A regényesség a valóságból visszahúzódott az érintetlen, titkos éjszakai álmokba, amint egykor az antik világ istenei elbújdostak a járatlan erdőségbe. Manapság mindenki józan, megfontolt. (...) A szerelem... alig észrevehetően lappang a falusi kertek alatt. (...) Ma már csak álmaikban bolondoznak az emberek. Álmaikban követik el hőstetteiket, élik le a regényeket ... Vége a romantikának.” Fölösleges mondanunk: aligha csupán a Palotai álmok genezisét magyarázzák e szavak; visszavilágítanak a Szindbád-novellák forrásvidékére is. S ahogy az „álombéli lovag” csodás események részesévé lehetett gyakorta, úgy jelennek meg itt, varázsütésre mintegy, a szökevény szerelmesek. Testet ölt az álom, a nagy nosztalgia, a letűnt időben aposztrofált és elbúcsúztatott romantika feltűnik hirtelen a térben, fittyet hányva a „józan, megfontolt” jelennek. Az ifjú pár tettre váltja az ábrándokat, élni merészeli a regényességet; eszmény volta máris kétségtelen. A valóság azonban, amelynek törvényeit megtagadták, szétzúzná a törékeny idillt. Rögvest űzőbe veszi a hitszegőket, ámde tüstént akadnak szövetségesek is. A vidéket és a magányt oly igen kedvelő állomásfőnök, ki titkos irigységgel futni hagyja őket, s az író-narrátor, ki képzeletével a nyomukba szegődik. Ezen a ponton fordul át a kisregény a valóság dimenzióiból az áloméiba — hiszen az előzményeket már Krúdy álmodja meg —, álomba, amelynek gyökerei a valóságból táplálkoznak. Különös „behelyettesítő” játék műve minden további fejezet, folyvást a reális és a képzeletbeli peremén egyensúlyozunk, állandósul az álom és a való interferenciája. Eltűnik a szubjektív önarckép, hogy helyébe lépjen az objektivált, ám Krúdy úgy tárgyiasítja és választja le hősét önmagáról, hogy igazából erőteljesen és egzisztenciálisan azonosul vele: Péter Pál, az álomalak kölcsönbe kapja a szerző testi valóját, önéletrajzának számos elemét, vidéki rokonait és élményeit, személyiségjegyeit, nosztalgiáit és létfilozófiáját. A fikció a valóságra épül, a képzelet szülte játékot a meglevő és a megtörtént is indukálja. Kicsoda hát a Palotai álmok főszereplője, Péter Pál? Lírai alakmás, hasonmás, Kemény Gábor kifejezésével: önarckép-alterego, de nevezhetnék — Rónay Györgytől kapva a szót — a szerző metaforájának is. Tejtestvére Szindbádnak és Rezeda Kázmérnak, mégsem azonos velük, noha szelíden és érzelmesen kallódik — Rezeda úr módján, akadnak szindbádos álmai („Volt fiatal király, kassai püspök, hajóskapitány a Dunán: amint már egy semmittevő álmodni szokta” stb.), s útnak indul maga is, hogy várt és nem várt kalandok essenek meg vele. Az eltérések azonban 535
