Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 1. szám - TANULMÁNY - Oltyán Béla: A lírikus Déry ars-poetikája
oda, ahol nem létezik más valóság, csak az érzékenységé és így a szenzibilitás lett életem egyetlen tartalma.” (Szuprematizmus. Magyarul: Mario De Micheli: Az avantgardizmus, Bp. 1365. 488—489. Ford.: Szabó György). Az absztraktok egyes csoportjainak programjában azonban (szuprematizmus; a „De Stijl”-köre) éppen ez az érzékenység nem tud megnyilvánulni, mert a redukció s az absztrakt világába való eszmény-, megnyugvás- és új harmónia- keresés, a mozgás, a szubjektum érzelmi szenvedélyeinek visszafogására is készteti őket. Száműzik a lendületes, hajlított vonalakat, a hangulati eltéréseket rejtő árnyalatokat, s egy merev, rácsozott szerkesztés, egy mozdulatlanná dermedt éteri világ mellett kötnek ki. Déry absztrakt művi terében azonban a mozgás, dinamikája munkál, s szubjektumának érzékenysége sokszínű ritmussal (valóságos és képzelt alakok gazdagságával) ölt testet. S a „mimetikus”, realista tükrözéstől való elfordulása nem a valóság tényleges súlyának, elsődlegességének szubjektív idealista megkérdőjelezéséből ered (mint pl. Malevicsnél), hanem legyőzése lehetetlenségének dacos, elkeseredett tudatából. E belső feszítettségből adódóan egyes verseiben (Tél; Szintétikus tömeg; Hófalu) nem is a szürrealizmus ismert, fél-álom, fél-éber állapotára emlékeztető, ködszerű képek váltakoznak. Az elemeket inkább a konstruktivitás racionálisabb tudatossága illeszti, s a vers vizuális rétegében az aktív látomás plasztikus metszetei villognak. Többdimenziósán: mint egy éber állapotban ténylegesen elénk bukkanó jelenségsor esetében. De mit keresnek akkor e látomásban a valószerűtlen lények, határok? Egy új abszolutum létrehozásának szándéka szüli őket. A már meglévő világ mellé csak úgy emelhet egy új, sohasem látott tartományt, ha alakjai is különös, sajátos lények, egyedül az ő teremtményei. E törekvésben az izmusok ars poétikai hatásán kívül egy alapvető alkotáslélektani törvényszerűség is érvényesül. Az ifjúság túláradó erőinek, ambícióinak idején, mikor a lélekben még több a tűz, lendület mint a tényleges élmények, tapasztalatok megformálásra váró súlya, az alkotó sokszor hajlamosabb az önkifejezésre, belső lázai, tudattartalmai kivetítésére, mint a világ kialakult arányainak megfigyelésére s ennek tükrözésére. Alkotókedve könnyen csap éteri szárnyalásokba, himnikus ritmusokba vagy fantasztikus látomásokba. S különösen hatásos és meghökkentő, ha mindezt fegyelmezetten, feszes kontúrba vonva valósítja meg. E „teremtett világ” objektivitásának képzetét Dérynéi fokozza, hogy a fikciót tekintve mindez nem egy költő látomásaként jelenik meg, hanem a lírikustól függetlenedett, önálló birodalomként, mellyel a költő cselekvő viszony bu kerül. A lírai alaphelyzet, pillanat, epikus keretet, folyamatot teremt: a költő belép és eltűnik a képből, megszólítja alakjait, „feloldozást” vár vagy ígér. Műveinek egy csoportja — ha képzőművészeti példához hasonlítjuk — Larionov és Goncsarov Delaunay-ihlette képeinek világához hasonlítható leginkább, ahol ragyogó fény biztosítja a kristályos szerkezetek és színek áttetsző villogását. Dérynéi: a felfénylő üvegházaikban szintetikus tömeg él, mely az áttetsző csillogásban, üvegfalaik mögül „látja egymás meztelen mellét és imádságát”; „üvegből és napból” — szőtt kezek tárulnak szét; rezdüléseik „világosak mint a kristály”; „mozdulatlan fénytömbökről” kitárt karú halottak röppennek ; a „tengerben villanyhal világít / ... páfrány fonalak nőnek a térben és rezegve kötik össze a keménytengelyű I holdakat”; a tó fölött „a fény és a.szél megdermed mint egy tükör”, de fenn a szikrázó havasok fölött (mint A kél- hangú kiáltás Dirójának szellemképe) egy „üvegfigura járja vad táncát”: 61
