Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 1. szám - TANULMÁNY - Oltyán Béla: A lírikus Déry ars-poetikája

A zártabb, magányosan írói életforma, a személyiség és világ közé oly válaszfalakat tömörít, melyeken csak a harsányabb hang ígér áthatolást. De a költőnek ismételten rá kell ébrednie, hogy e „lírikusi akció” önmagában kevés a világ emberhez való szelídítésére. E megsejtéseket a meddő kísérletek levert hangulatai kísérik. Az expresszív dinamika s a bánat-tónusok tehát egy tőről fakadnak, nem ellentétekként, hanem egymás kiegészítéseként jelennek meg. (Az azonos forrás felszíni gyűrűzését tekintve, a húszas években egy fokozatos arányeltolódás mutatkozik. Kezdetben a himnikus expresszivitás, majd egyre inkább a rezignáltabb, illetve groteszk törésű hang szólamai tűnnek jellemzőbbnek.)

A Ló, búza, ember (s az 1921—24 között írt, e kötetben nem szereplő más) versei összetett fény- és árnyjátékkal vetítik e folyamatot, Déry akkori belső hangulatainak a letörtség s a fellobbanó alkotóerő közt hullámzó játékát. Egy 1922 elején Babitshoz írt levelében olvasható: „Förtelmes volna ma a világ, ha az ember nem tudna saját magába menekülni tőle.” (Vallomások a Nyugatról, Bp. 1971. 19. 1.), s e sorok lírai visszhangja, a rossz közérzet borús szélfutamai minduntalan fel-felzúgnak kötetében is:

Sínek mentén

a vonat kupéján becsap a füst!

Árva vagyok

Mint a reklámtáblák

az erdőszélen:

süt a nap és fekete korom

száll betűimre.

(Az ámokfutó)

nem lengetem már homlokom a tó édes vízében;

megtörettem s egyedül vagyok: a halak nem fogadják el kenyeremet

(Az asztalos)

Az idézetek ismétlődő, azonos címeiből az is kiderül: ugyanezen versek fekete égboltján szökkennek fel a magabízó, tettvágytól duzzadó, s forradalmas szavak csattanó villámai is. — „mivégre küzdeni epileptikus istenekkel / és érni kalászmódra és füttyszóra hálni minek?” — kérdi rezignáltan, hogy máshol (a „füttyszó”-motívum éroes zengéssel jelentkezve) tárt mellel kiáltsa a világnak: „...micsoda madarak lázadnak bennem! / fütyülünk erősen, rohamozunk a szélben ...” (Barátom nálam aludt; Madarak).

Felvetődhet a gondolat, hogy az érzelmi ellentétpárok példái nem hatástalanítják, semlegesítik-e egymást, hogy végül is: e változó előjelű hangulati kicsapódások egészének van e határozott karaktere, minősíthető jellege? Fontos kérdés, mert egy adott korszak lírájának közérdekűségét nemcsak az dönti el, hogy mennyire sokrétűen és árnyaltan vetíti az egyén szubjektív pszichológiai rezzenéseit, hanem főleg az, hogy mennyire képes egyben nagyobb csoportok (réteg, osztály, nemzedék, nemzet) uralkodó, tipikus életérzését, szemléletét is exponálni.

Az emigrációs körülmények között teljes értékű, „totális”-szemhatárú líráról akkor beszélhetnénk, ha egy életmű, az egyén mindennapjainak legár- nyaltabb rezzenéseitől, az egyes rétegekre jellemző s változatos érzelmi minő56