Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 1. szám - TANULMÁNY - Urbán László: Az élet érdekel, nem az irodalom (Hozzászólás Kőháti Zsolt tanulmányához)
Ezért adott hírt a legkorábbi szövetkezetekről, felnyomozva Szeleste, Vasszilvány vagy Sarkad történetét, mérte pontos statisztikákkal a kereseteket, jövedelmeket, mert bizonyítaná és igazolni akart. Első színműve, a Gál Anna diadala egyetlen agitáció a szövetkezetek mellett elejétől végig. S mikor feszültségek robbannak „régiek” és „újak” között, akkor írja a Tűzkeresztséget. S azt vélem, téved Kőháti Zsolt, mikor e drámában Köröm Sándor, a 19-es vöröskatona, a „régi” szövetkezetes és Ható Ignác középparaszt közötti ellentétet az igényes munkához való viszonyban látja. Nem a munkához való viszony az ütközés oka! Inkább az, hogy Köröm Sándor háborog: az újak beülnek a készbe, amit ők, a régiek verejtékeztek össze, amiért egykor ők szenvedtek meg. Ható Ignác drámai konfliktusa viszont abban is van, hogy miután középparasztjainkat rokonság útján vagy más módon sok szál kapcsolhatta a régi világhoz, ennek alapján a legjobb szándékú is gyanúba fogható volt. És éppen a gazdálkodáshoz legjobban értőket, akik nem kizsákmányolással ugyan, de mégis „vitték valamire” a többihez képest, még előbb érhette oktalan vád. Ez nem egy termelő- szövetkezet egyedi esete volt, hanem száz és száz másiké is. S a kuláklisták készültek, „bemondásra” is, a statisztika érdekében is. Ekkor írni meg a Tűzkeresztséget: milliók sorsát érintő ügy volt! Ezen fordult meg szövetkezetek sorsa, nagysága, a falu szocializálása! Az 1953—1956-os években Urbán Ernő írószövetségi felszólalásban és riportjaiban egyaránt azt bizonygatta: a falu értékes elemei hűek a szövetkezetekhez, s hogy hűek maradtak 1956-ban is, arról meg későbbi éveiben számolt be. Minden eszközzel harcolt a személyi kultusz ellen. Az Vborkafa első változata 1953. március elején volt kész: még Sztálin halála előtt. Dramaturggal, rendezővel folytatott hónapos viták után többször átdolgozta, majd merészen visszatért az eredeti formához, s azt 1953 őszén bemutatásra elfogadták. A személyi kultusz és a kiskirályok ellen írt szatírája tehát megelőzte a személyi kultusz felszámolásának meghirdetését. Ugyanez az indulat munkált benne az Írott malaszt írása közben vagy egyes televíziós riportjainál. Általános helyeslés mellett? Nem, hanem maga körül mindig viharokat támasztva! 1957 elején Mesterházi Lajossal az elsők között indul neki, felmérni az országot írói szemmel. Első az ellenforradalmi eseményeket megörökítő kisregénye is, a Kutyaszorító, majd a Két hordó rum. Aztán épülő új üzemeink kapcsán az kezdi izgatni: az egész országból összeverődő munkásokból, akik között a Fóti Gyermekvárosból kikerültek, vidéki fiatalok és sokféle, alkalmilag odacsapódó elemek, még szélsőséges szektás családok fiataljai is vannak, lesz-e valami új, valami más? A Nagy kaland, amely szereplőin keresztül az Árnyak és sugarak folytatása, a személyi katasztrófák mellett, az egyéni sorsok kerékbetörése mellett mégis biztató jelenséget tár fel: az új nagyüzem építése közben a munkásosztály gyarapodik. Nem könnyen, nem máról-holnapra, de átalakul munka közben az emberek gondolkozása, erkölcse. A mindig másutt, mindig új formában jelentkező gondok között 1974-ben a csoportérdekek, és a nagyobb, országos érdek ütközése ragadtatott vele tollat. Szabad-e egy szövetkezetnek vagy akár egy vállalatnak úgy gyarapodnia, hogy összeköttetéssel, „csúszóval”, baráti segítséggel elhalásza mások elől a hiteleket, anyagokat, s minden támogatást, amit csak megszerezni lehet? Megengedhető-e, hogy míg az egyik szövetkezet dúskál az ilyen támogatásokban, s ezen keresztül gyorsan gyarapszik és előretör, — a szomszédban maga erejéből kell a másik szövetkezetnek mindent kierőlködnie? A Nemcsak kenyérrel posthumus regénye igazságtalannak kiáltja ki ezt. Ki kellett ezt már egyszer mondani irodalmi formában is. Társadalmi háttereket akartam feltárni és megmutatni: ezekben van Urbán Ernő írásainak oka és értelme. Talán teljesebb így a kép. Esetleg emberibb is, egy-két személyes mozzanattal gazdagabb. Igazolni egyet akartam, amit Illés Lajos írt róla: „Urbán Ernőt irodalmunk hány és hány új törekvésének kezdeményezői között láthatjuk! Gyakran az úttörők sorsa az övé, amit elkezdett, másoknál bontakozik ki, de ő ekkor már megint új utakon jár." 52
