Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 6. szám - TANULMÁNY - Lengyel András: Brichta Cézár, József Attila és A Dunánál
móriája volt, él is raktározhatta magában a Brichta-verset. Ez esetben azonban minden gondolati, sőt szóhasználati egyezésnél fontosabbak a két vers közötti (időbeli és minőségi) különbségek. Brichta kétségtelenül fontos lételméleti gondolatot, nagy verstárgyat vetett föl (nyersen) — évtizeddel József Attila előtt. Nagy érdeme, többször emlegetett belső diszpozíciójának látványos bizonyítéka ez, egyben a húszas évek-beli szabadvers lehetőségeinek (és nyilvánvaló korlátainak) mutatója. E gondolati anyagot azonban József Attila előbb, majdnem egy évtizedig, pihentette, „érlelte”, majd radikálisan átdolgozta. Jelentősen átalakította, tömörítette s, mondhatnánk, történetiesítette s általánosabb szintre emelte a Brichta adta „nyersanyagot”. Az egészet pedig belehelyezte egy összetettebb világképbe, egy differenciáltabb gondolati rendszerbe, mely az „eredeti” anyagnak is automatikusan más, többlet értelmet adott. Ilyenkor, ilyen alkotástörténeti esetek ismeretében válik igazán világossá József Attila klasszicizmusának ténye. Brichtánál ugyanis, rendezetlenül, letisztulatlanul szinte minden megvan, minden föl van sorolva, ami majd József Attilánál is verssé áll össze A Dunánál egyik vonulatában. Mégis: ég és föld a kettő! József Attilánál elrendeződnek, helyűikre kerülnek az elemek; minden egy összetettebb, magasszintű világkép erővonalai szerint elrendeződve kapja meg értelmét, értékét! A keresés bizonytalanságát, kuszaságát a véglegesség biztonsága váltja föl benne. Az Egyszerű énekek ismerete s kritikája persze nemcsak a kései József Attila szempontjából érdekes; a kritika az „1928-as” költőt is jellemzi. Hogy milyen verscsírákat s ötleteket, milyen keresési irányt dicsért, láttuk. A kritika dicsérő pasz- szusai mutatják, már 1928-ban foglalkoztatta a létezés nagy történeti problémája mint verstárgy. Ám a Brichta-kötetnek azok a részletei, amelyekről hallgat vagy amelyeket éppen bírál, ugyancsak érdekesek. A nem-költészet, a költészet alatti álversek világa érhető bennük tetten — ti. legalábbis az, amit József Attila annak vélt. Semmiképpen nem lehet véletlen, hogy híressé lett elvét az „eszmei tartalom lelkivé válásáról” éppen Briohta kötete kapcsán, arról szólva fogalmazta meg. Brichta könyvének ugyanis — a formakultúra hiánya mellett — legnagyobb gyöngéje e követelmény be nem tartásából, a frázisokba csúszásból adódik Az kevéssé érdekes, hogy József Attila Brichta szemére veti a keresztény gondolatkörből, illetve képvilágból való „kölcsönzést” is, hisz a korábban kialakult, „bevált” frazeológia és képvilág átvétele bizonyos értelemben természetes és szokásos, bár nem veszélytelen költői gyakorlat. Fontosabb, hogy Brichta verseiben József Attila frázisokat, „lelkivé nem vált” tartalmakat fedezett föl. A könyv, politikai értelemben vett s persze többé-ke- vésbé közvetett irányával ugyanis nyilván egyetértett. A tisztaság, testvériség stb. eszméi, a radikális változtatás igénye, a szociális tartalom nem lehetett tőle idegen (hasonlókat, igaz főleg korábban, maga is írt). Hogy ennek ellenére — a hagyományos formaszempont fölfüggesztése mellett is — Brichtát elmarasztalta a frázisokért, a képzavarokért, az azt mutatja, hogy ekkora meggyőződésévé, tudatos költői alkotó- elvévé vált az élet megélésének, a tartalom lelkivé válásának, mint esztétikai előfeltételnek az elve. Ez már kétségtelenül tudatos szembehelyezkedés a partikularitásban, emberi esetlegességek szintjén megragadó tendenciaköltészettel. Ugyanakkor biztosítéka a későbbi nagy, ún. szocialista versei létrejövésének, megteremtődésének is; e gyakorlattá vált meggyőződés nélkül ugyanis József Attila is beleragadt volna a Népszava pártköltői többségének sematizmusába. 549
