Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 5. szám - SZEMLE - Molnár Miklós: A belső macska bekerítése. Nagy Gáspár: Halántékdob
lom ihleti is versírásra, már kevésbé mondhatnánk ,irodalmiasnak’. Az együttműködésre hajló olvasó élvezheti, amint Nagy Gáspár villództatja a formát, képeket csiszol, szavakat szitál: Variációk; vagy amikor gyöngéd spirálist rajzol emotiv szavak füzéréből: Már te vagy a tenger. Egyszer-egyszer kihajol belőle valamelyik nagy előd: a „Szállá alá poklokra” című poéma nagy erejű befejezésére: „EURÓPA, FEKETE OSTYA” — mintha Nagy László adná áldását. Némelyik verse úgy dúskál a telt, andalító és érzéki hangzásokban (Lebegve már, Hajnalig, Valaki nevet), hogy ha történetesen serkenő nőiségű, álmatag csitrik volnánk, e versek olvasásától okvetlenül meggyorsulna szervezetünk vérkeringése, és meg-megemelkedne „leheletnyi” mellünk. Nemegyszer iróniával töl tekezik, csönd-mezőbe árad, szóképei takarékosra lappadnak : Leírom..., Pár sor. Az ellen-maximák paradoxikus megfogalmazásai nyitottabb hangzásokban olvadnak föl: Szénszünet a bajnokságban. Sokáig emlékezetes marad a kötet egyik legerősebb képe — egy verseim: Kaszák a város fogasán. Megfinomodott az allúziók kezelése is: a Bölcsődal Perzsiából című versben például egy pillanatra megidéződik a költő Zrínyi Miklós, és nyomban gyökereket ereszt körülötte a szöveg. A Szaltósza badság-ciklusban Nagy Gáspár egészen a közelébe került annak a bizonyos „belső macskának”, kivált a Zátonyok és a Bölcsődal Perzsiából című kompozíciókban. Históriai képteremtő erejének és térszervező érzékének jó példája a „Szállá alá poklokra”. Néha azonban mintha érződne valami szokványosabb verselési konvencióhoz való igazodás is: „minden igaz költő halánték” — mondja egyik versében meglehetősen emelt hangon. Ez a kitétel, már csak a kötet címe miatt is, önreklámozásnak (ha nem hivalkodásnak) tűnhet föl. Ugyanebben a versben ezt olvashatjuk: „hiszen bemutathatnád te is a költészet minden trükkjeit az egynapos csodát a konkrétvers és szövegek sorát átverhetnéd a semmi szigonyát a banális nagyhalon”. Mintha egy árnyékellenfél kapná itt meg a magáét: olyan árnyékellenfél, akivel szemben könnyű .bajnoknak’ látszani. Aztán meg: a .banális nagyhalon átvert semminek a szigonya’ — ez a kép mintha — az ironikus tekintet elől menekülve — véglegesen önmagába kunkorodna vissza (a „belső macska” beszorul saját árnyékába). A Halántékdob című verseskönyvben elénk álló költő esetlegesebb, sebezhetőbb, mint az első kötet kamaszpoétája volt: „megtörténik velünk az út, az év, fordíthatatlanná váló folyamat a csomagokban”. Az egykori útrakelőnek már van hova megérkeznie, de új irányoknak is nekivág: megvalósul és megvalósít; szomjúságot olt és szomjúságot kelt —; lassanként megteremti autonómiáját. A belső macskát belül próbálja bekeríteni (bár néha még most is kívül véli farkonragadhatni). E karcsú kis kötetnek a megjelenése talán nemcsak Nagy Gáspár irodalmi tevékenységének folyamatában esemény, hanem azok életében is, akik figyelnek ezeknek a verseknek az üzenetére. Végezetül — némi metafizikai labilitással szólva — ezt mondhatjuk: talán valamelyest .szegényebb’ nyelvhasználattal jobban .megváltódhatna’ ez a vers-szervezési művészet: meglehet, kommunikálhatóbbá is válna, meg sokértelműbbé is; még több 476
