Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 5. szám - SZEMLE - Szántó Ágnes: Sőtér István: Budai Oroszlán
ellenforradalom pár hetét oly félelmetessé és visszataszítóvá tette. Ezen a porondon megtörténhetett minden és mindennek az ellenkezője is. Az ellenőrzésre kiküldött Ettrét (e regény íróját) vidéki kihelyezéssel büntetik, amiért nem hajlandó jelentésében letagadni a Balatonban rejtőző római villarom létezését (Nb! A műemlékek az átkos múlt pusztítandó maradékainak minősültek.) Az ítélet szinte kafkai körülmények között születik meg: „... ma hajnalban összeült a Szabadegyetem fegyelmi bizottsága, és Regula Tivadar elnökletével Ettre Ferenc ellen fegyelmi ítéletet hozott. — Sejthettem! — hajtotta le fejét az elítélt. — Vidéki kihelyezés, ugye? (...) Kármán Lenke még csak annyit közölt hogy az ítélet ugyan már megvan, de vádat (a kiemelés tőlem: Sz. A.) még nem emeltek, s ebben körültekintőn, igazságosan akarnak eljárni: Ettrének türelmesen várnia kell, mert a vád kiválasztásában az Elnököt forró emberszeretet vezérli: „Ugyanilyen forró emberszeretettől vezérelve helyezik majd vissza, Szegedről a fővárosba — szintén büntetésből — amikor diákjai készülő kiállításukra nem fogadják el Takoni Soma monumentális vásznát, az Élmunkás családjával, a Nemzeti Színházban címűt. („Az élmunkásban Mazura elnök (Ettre főnöke) kesernyés arcvonásait meglepetten ismerte föl Ettre.”) A büntetés ebben a fejtetőre állított világban mégsem szégyen: „Az intézmény valóban hálás volt Ettrének, amiért benne végre bűnösre bukkanhatott. A vezetőséget jó ideje nyomasztotta a fegyelmik és a példás büntetések hiánya, szorongatta őket a kedvezőtlen benyomás, amit emiatt felsőbb körökben kelthetnek.” Agostyán, Ollári, Kármán Hugó egyik napról a másikra tűnik el évekre, s rehabilitációjuk is csak Fábián (Lukács György) erélyes közbelépésére történik meg öt év elteltével. Építő, felelős emberségükkel szegül szembe itt a „hősi” szemfényvesztés, őket söprik le a porondról vizet fröcskölő bohócok: a jellemtelen szerencselovagok és dőzsölő hölgyikék. A „mértékadó körök”, a demokrácia emez újsütetű bajnokai, a Gyarmati Emilek és Ilonok, a Párizsi Jánosok, a Bornemissza Jenők és társaik a hajdani arisztokratákon túllévő elit-tudattal, elfüggönyözött kocsikban, a fogadósokon a meghívottaktól elkülönítő virágkordon mögött, esetleg a csak nekik kijáró vitorláson aranydíszes tengerészsapkában, szélnek feszülő mellel építik a szocializmust. Üléseiken, díszemelvényeiken megközelíthetetlenül komorak; kérelmezőik előtt a fáradt, de szolgálatkész nagyhatalmú személyiség fontoskodó pózában tetszelegnek — hogy később ígéretükkel ellenkező utasítást hajtassanak végre. (Így kerülne Gyarmati jóvoltából az igazságtalanul bebörtönzött Ollári tizenkét szabadulásra váró társa közt az elsőről az utolsó helyre, ha Agostyán kérésére Fábián népjóléti miniszter közbe nem lépne. Ö nem ígér, de cselekszik, amíg le nem váltják...) Remekbe szabott portrékkal sikerül Sőtér Istvánnak érzékelhető közelségbe vonni e múltat. Külön figyelmet érdemel a „forró emberszeretettől” áthatott Mazura, a Szabadegyetem elnöke jellemtelen pálfordulásaival, képtelen ötleteivel. E korszaknak talán legveszélyesebb típusa. Ködkép-Mazura — ahogy Klára, Ettre felesége látja. Jellemének nincsenek körvonalai. Erkölcsi törvények nélkül törvényszabóvá to- lakvó, szüntelenül lobogó, tömegeket manipuláló demagóg. Beszédei rajongó ifjú forradalmárokat és ellenforradalmárokat vonzanak, s ha az egyik tábor kiábrándul, ujjongva ünnepli a másik. Hol családot kíván robbantani, hol sportolással véli jobb erőnlétbe hozni beosztottjait. „Álma, szép terve” volt például az úszás: „a nyári évadban dunai úszással akarta volna felváltani az eredményesen kipróbált sétameneteket: valamennyi munkatársával és beosztottjával intézményesen ereszkednék a folyamba, legelői ő maga úsznék, s mögötte, négyes sorokban, osztályok szerinti tagoltságban, sort tartva, szabályos rendben az intézmény egész személyi állománya. Hősi úszás, sétamenetek teljesítményei után az elemen diadalmaskodó, harci akarat mutatványa.” (A Maora utaló ötlet a mindenkori személyi kultusz metsző szatírája.) Hatalmas lendületével igazi célok helyett légvárakat épít, s a kár mérhetetlen. Nemes eszméket lejárató alakja és intézménye legállandóbb célpontja írónk szatirikus indulatának. Megnyugtató ellenpontként fénylik föl Fábián és Agostyán alakja. Nem az üstökösök ellobbanásával, de nem is holdként, lopott fénnyel. A határozott, nemes cél, 464
