Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 5. szám - MŰVÉSZET - Csorba Géza: Bartha László
ként emlegették, s valóban az volt, mert fiatal és új művészetet hozott — és mindmáig az is maradt, mert mindig meg tudott újulni, s amiként ez a kiállítás most újból bizonyítja, minden megújulása egy előbbinek a szerves folytatása. Ez a magyarázata annak, hogy festészete ma is, amikor már hasonlíthiatatlan karakterét bontakoztatja ki előttünk, valamiképpen az elementáris gyökerekből táplálkozik. •Hadd tegyem hozzá, hogy amikor a festő karakterének kibontakozásáról beszélek, nem a stiláris eredetiségre gondolok — hiszen Bartha László mindig is eredeti festő volt, kezdettől fogva minden ecsetvonása megkülönböztette másoktól —, hanem arra az izgalmas folyamatra, ami némely, kivételes elmélyültséggel dolgozó képzőművész életművét is a drámai cselekménnyel rendelkező művekhez teszi hasonlatossá, melyekben minden epizódnak, minden belső indítéknak és külső hatásnak, minden feszültségnek és minden feloldásnak a végkifejlet szempontjából is meg van a jelentősége, amelyekben tehát a „cselekmény”, a maga kétségtelenül bonyolult, de kikerülhetetlen logikája szerint hozza meg az új meg új eredményeket. Bartha László alkotói pályáját figyelve, bizonyára kezdettől fogva, de különösen és nyilvánvalóan az utóbbi harminc esztendő műveinek tükrében, olyan megszakítatlan, szerves fejlődésnek lehetünk tanúi, amely — hasonlatunknál maradva — a „cselekmény” szerteágazó szálainak, vagyis az élmény, a látvány, az impresszió, továbbá a szín, a tér, a szerkezet kalandjainak bonyolult története ellenére is, csak egy tudatos, úgyszólván tervezett programmal magyarázható. Fölmerül azonban itt egy kérdés, és bárki joggal föltehetné, aki nem csak Bartha László képeit ismerd, hanem azt is tudja, hogy festészetét a kritika úgyszólván kezdettől fogva a lírai jelzővel illette: vajon föltehető-e ilyen expresszív festői életmű fejlődésében az összefüggéseknek ilyen messzire vezető, kérlelhetetlen logikája; vajon nem túl merész, sőt erőszakolt dolog-e ilyen nagy jelentőséget tulajdonítani a tudatos elemnek az ösztönös ellenében, az intellektusnak az érzelmek rovására, netán a tervezésnek a spontaneitással szemben egy oly művész esetében, akit lírainak mondunk — s aki valóban az, mindazzal együtt, amit e szó legszebb zengésű felhangjai, az ihlet, az érzelem, a kifejezés hangulati gazdagsága jelentenek? A kérdés jogos. Csakhogy vigyázzunk, nehogy mégtagadjuk a tervezés jogát egy 454
