Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 5. szám - TANULMÁNY - Baranyai György: A születés emlékezete
A hegeli ezoterikus filozófiának a mások általi megértése éppen az exoterikus totalitásfilozófiákként való megmutatkozásaiban, azok által, tehát az elméleti alkalmazás vizsgálatával végezhető leginkább. Ami utólag természetszerűen és a legköny- nyebben észrevehető a hegeli világtörténet-filozófia mint olyan, ami a hegeli totalitáslogika legnagyobb önlelepleződése a szerzője általi alkalmazásában — hiszen rendkívüli változásokat eredményező másfélszáz évet számlálhattunk azóta —, születésekor a vizsgálatra éppen ezen történelmi rálátásnak a nyilvánvaló hiánya miatt a világtörténet-filozófia kritikája volt a néhezebb (s legnehezebb a hegeli természet- filozófiáé más okokból), s így sokkal kézenfekvőbb volt e hegeli világtörténet-filozófia aktuális vetületének, a hegeli jogfilozófiának — ennek a totalitáslogikai igazolt- ságában kidolgozott eszmejogfilozófiának — a kritikai vizsgálata, melyet „A hegeli államjog kritikája” címen ismerünk Marxtól, s amely nem az emlékezésünkben po- entirozott 1842. évben, hanem a következőben, 1843-ban készült. Marx 25 éves volt akkor. A hatalmas szellemi viadalban azonban már 21—23 éves korában csatát nyert Hegel ellenében Marx, a doktori disszertációjában, s természetfilozófia-történeti terepen. Itt csak újólag hangsúlyozzuk azt, hogy Marx már 1842-ben, tehát ezen emlékezésben szóbanforgó cikkek írásakor sem volt fenntartás nélküli hegeliánus. E szuverén egyéniségtől teljesen idegen a nebuláris bólogatás önfeladó alázata. Tartása volt. De tény az is, hogy Marx a kiküzdött igazsága, saját véleménye tudatában, s Hegelnek az adott kérdésekben kifejtett álláspontja ismeretében sem lépett fel ekkor még úgy, hogy „nevén nevezve a gyereket”, kinyilvánítsa Hegelnek szegezve azt, amit mind a disszertációjában, mind pedig e négy cikkben máris hatalmas különvéleményként megfogalmazott. Marx is a szellemi folytonosságra gondolt — önáltató vakság lenne, ha oly banális tényt figyelmen kívül hagynánk, hogy Marx is német volt (nem véletlen, hogy A fiatal Hegel 1954-es, második kiadásához írt előszavában Lukács György éppen a német olvasók számára hangsúlyozza ezt), ifjúhegeliánus volt, s a nagy és teljes szembenézéshez még kevés volt 24 évesen a munició, de még kevésbé volt meg a „hátország”. Az utóbbit hamarosan az új kor népmozgalmában, a munkásmozgalomban találja meg, az előbbit pedig a népmozgalmakat „termelő” alapvető viszonyokban, a gazdasági élet szférájában. Csak később, 1842. november második felében találkozik Engelssel, akivel később egy életre szóló barátságot köt. A mindennél hatalmasabb méretűén végzett s eszmelogikailag védett szellemi kisajátítás „germán világában” megszületik majd a világot fordító új alternatíva, a hatalmassal szemben a méltó, az új. S tanulni és alkalmazni kell „a Tőke logikáját”, s a mennyköves földi zeusokkal szembefordítani a tüzet, ha kell, husángba dugva („fegyveres bírálat”), ha kell, írótoliba vezetve — tanulni kell és tanítani, alapvető emberi létszükségletből fakadóan gondolkodni s gondolkodtatni —, hogy a világ egyszer új érába lépjen, a jellem érájába, s abban megmaradjon a mindig „lemerülő létűek’” utódainak, az egymásból következő embernemzedékeknek, hogy ők is megküzd jenek örökségükkel, s új, saját ügyeikkel, mely sohasem tartozhat sem istenekre tolva, sem a már eltávozott haladókra, tehát hogy éljenek az élők, emberhez méltón. A hegeli totalitáslogikának — ennek az alkalmazásában visszautalón ezoterikus totalitásfilozófiává minősülnek — a „legtisztább” alkalmazása a vizsgálat tárgyának megfelelően vett legnagyobb terjedelem. Ez a logika totalitás-lényegéből következik. Végtelenül „szétárad” mint a fény, de összpontosított, ha kilép vagy ha becsap. Ez a belső „programozott” szükséglet az „ember-tárgyra” való alkalmazásában Hegelnél „a világtörténet filozófiája”-ként ismert. Aki kíváncsi arra, hogy a világtörténetfilozófiában milyen széles skálájú „az alacsonyabb rendűnek minősített nemzetek sora”, „melyet Hitler a Mein Kamp 732. oldalán kiirtásra irányzott elő” (ezt ide az élénken emlékező Sütő Andrástól, a „Fekete rózsák”-ból veszem), az olvassa e gondolat szenvtelen, objektív idealista öregapját, a hegeli világtörténet-filozófiát, s akkor még azt is meglátja benne, rajta keresztül, amit az ős szerző így nem akart: a Germán Abszolút Szellem Felhőkakukkvárát, az ezoterikus filozófiát, „az egész”- ből ható totalitáslogikai eszközt az egyik fő arculatában, a szellemi lepra orosz- lánfejűségében, s a borzalom vízióján át meresztve kipattanásig a szemet a múltba figyelembe kerül a Nagy Logikának a még nevezetlen, földi kötés nélküli po443