Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 5. szám - SZOCIOGRÁFIA - Kunszabó Ferenc: Betörés

a használó azt mondja: Na, hát ilyen a WM terméke! Legközelebb nem ott vásárolunk. — így vigyázott a gyár a minőségre, és így vigyáztam én arra, hogy ha már meg is hajtanak, de legalább emeljem az életszínvonalamat. Mert azt sem tartom igaznak általában, amit ma annyira híresztelnek, és még maguk, írók is, pedig maguk, ugye, a lélekhez szólnak, hogy a munkás a háború előtt nagy nyomorúságban élt... Nézze, lehet, hogy voltak ilyenek is, de egy szakmunkás, aki havonta megkereste a százhúsz, száznegyven Pengőt, az nem hogy legényként, de családdal is meg tudott élni. Nem fickándozhatott, de volt lakása, fűteléke, ruhája, étele. Szóval, megéltem én is a havi százhúszból. Még adtam is haza, a családnak. A front elől, hogy el ne vigyenek katonának, vidéken bújtam, aztán meg a Beszkárthoz irányított a Párt. Tönkre volt akkor az egész fővárosi villamosforgalom, helyre kellett állítani. Negyvenhat végén már a vállalat pártvezetőségének tagja voltam, beiratkoztam esti technikumba, megnősültem, szereztem egy társbérletet —szóval, haladt az élet a maga útján. Csak azt nem szerettem, hogy mindig ki akartak emelni. Mondtam is az elvtársaknak: Miért engem akartok irodára vinni, aki szeretem a szakmát? Vigyétek azt, aki nem rajong érte!... De nem, akkor az volt a divat, és még ma is, sajnos, hogy ha valaki egy területen jó eredményt ér el, mindjárt kiragadják onnan, és elteszik máshová, ahol esetleg nem állja meg a helyét. Mert nem ért hozzá, nem az a szakmája. És akkor lehet, hogy a régi helyére meg rossz munkás került. És akkor mindjárt két ember tüncs a saját kerékvágásában! Tegyék mindjárt ezt a másikat emide — rögtön felére csökken a veszteség... Elég az hozzá, annyira meg akartak bízni mindig valamivel, hogy mikor egyszer azt mondták: kell a szakember a vidéki új gyárakba, ennyi áldozatot igazán meghozhatsz a Pártnak! — mert így fogták föil, és egy kicsit már meg is sértődtek rám — akkor azt mondtam, rendben van, hova kell az a szakember?! Hát elibém tették a listát, hogy hol s hol épülnek gyárak. Volt egy csomó. De én mindjárt kiszúrtam Jászberényt. Na, mondom, ez kell nekem, legalább közelebb jutok a fatornyos falumhoz! Mert tudja, abban az időben már nagyon kemény élet volt Pesten. A szakmunkás fizetése talán a negyedét érte, mint a felszabadulás előtt, de hát rendben van, lerombolódott az ország, meg a szocializmust is fel kell építeni, s ha csak így lehet, hát így lehet!... Az asszony ledolgozta a nyolc órát, utána társadalmi munka, meg szeminárium, este későn keveredett haza, akkor rendezhette a lakást, főzött, varrt, mosott, takarított, utána meg fogott két pokrócot, és lement a pékbolt elé, aludni. Hogy reggel akkor kerüljön sorra, amikor még van kenyér. Előfordult, hogy éjfélkor odament az ember — mert én is mentem, persze, ha a szemináriumvezetésből meg a technikumból hazakerültem —, és akkor már harmincán aludtak a sorban. A járdán. Csak a rendőrök költöttek föl bennünket, néha kétszer is egy éjjel: igazoltatás! Hogy esetleg felforgató elemek vagyunk! De ha megvolt a pecsét, akkor nyugodtan sorbaál- hattunk a kenyérért! így volt, na, és hát gondoltam, Berényből csak könnyebben hazaugrom egy kis élelemért... ötvenkettő őszén már itt is voltam. A Szerszámüzemmel érkeztem. De a család csak évek múlva. Mikor lakáshoz jutottunk. — Érdekes élet volt az, ötvenhat előtt. Olyan érdekes, hogy aki nem volt benne, az nem érti, nem hiszi. Bizony, ma már én sem hiszem néha: Megjött a drága anyag. Krómnikkei a szerszámokhoz, ami még ma sem akármilyen dolog, hát még akkor, mikor koldus volt az ország!... Megjött, és úgy dobálták le a teherautóról, mintha terméskő lenne! Odaszaladok: Emberek! Megbolondultak!? De akkor még elzavartak: Menjek onnan, ők normában vannak! Megyek a művezetőhöz. Azt mondja: mit csináljon velük, gyűlésen a fejére olvasnák, hogy munkásnyúzó!... De akkor úgy törtek-vágtak-hajigál- tak itt mindent, hogy az ember szíve beleiacsarodott: mi lesz ebből?... És még hozzá a lopások! A rabok loptak, mert nekik dohány kellett. A családosok loptak, mert kenyérért cserélték a családnak. Hanem legjobban azok a vándormadarak pusztítottak, akik minden építkezés vámszedői voltak azokban az időkben. Csak egyet mondok el: Aki megérkezett, azt készen várta az albérlet. A portán felvette a pokrócokat, lepedőket, huzatokat, törülközőket, vadonatúj katonai holmi volt mind, aláfirkantott valami nevet — és a következő héten ment megint, más nevet írt alá. Nem volt semmi ellenőrzés, azonosítás. S mikor lett, attól meg a raktárosok gazdagodtak meg: kiadtak egy lepedőt, beírtak kettőt, és az árán feleztek a vételezővel!... Mentem az igaz424