Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 5. szám - SZOCIOGRÁFIA - Kunszabó Ferenc: Betörés

században, mind a huszadik század második felében a mi viszonyainktól jócskán eliramodott társadalmi haladást és gazdasági fejlettséget kellett, illetve kell utolérnünk. Akkor végeredményben nem sikerült — a jelen történelmi helyzetben fél- vagy háromnegyed-eredményit már majd nem engedhetünk meg magunknak, azt gondolom.

Ám különbségek is vannak. A legnagyobbat veszem előre: A XVIII. században egy falu- és vagyonközösségi, tehát mindenképpen egy kollektívabb társadalmi-gazdasági formációról tértünk át a kisegziszteneiák világa felé; ma az egyéni gazdasági létformáról váltunk kollektív termelési módra, s megcélozzuk a teljes életmód közösségi (közösségibb) kialakítását. A másik különbség speciálisan jászföldi: A XVIII. században az általános gazdasági és társadalmi lehetőségeken belül a jászok még egy külön „kezdősebességet”, a redemptiöt is kimódolták, ami által a változásokat még jobban magukénak, szinte egyénenként személyhez szólónak érezhették. Korunkban ilyen szerencsés történelmi összejátszás nincs: nem a jász erő és leleményesség teremtette a helyi gyáripart, hanem úgy kapták. A harmadik sajátosság megint generális, mert a magyar föld minden olyan vidékén lejátszódott és lejátszódik, ahol a modern gyáripar csak a szocialista korban jelent meg: A XVIII. században csaknem négy emberöltőnyi időnk volt arra, hogy a gazdasági átalakulás idegpályáinkon jelentkező terheléséhez hozzászokjunk; ma ez kevesebb mint egy emberöltő alatt játszódott le, sőt, a fő terheket az az egyetlen nemzedék viselte, amelyik az ötvenes évek első felében fiatal emberként lépett az ipari termelés feltételei közé. ök kapták a váltással elkerülhetetlenül együttjáró legnagyobb sokkokat, vagy hogy divatosabb legyek: ők élték át a legnagyobb stresszt. Vagyis érdemük nemcsak abban van, hogy ők teremtették meg a gyáripart, hanem hogy a következő nemzedékeknek már kimunkált szakmai tudást, technikai készséget, és az ezekhez szükséges tudati és ösztön-alkalmazkodásokat is átadhatták. A fiatalabb évjáratok nekik köszönhetik, hogy ők már köny- nyebben törnek be az ipari létfeltételek keretei közé, könnyebben és sikeresebben alkalmazkodnak.

Alkalmazkodni persze mindig kellett. A példatár indításaképpen lássunk ehhez egy háború előtti esetet:

„Négy éves koromban, amikor édesanyám meghalt, négyen maradtunk gyerekek. Nyolc éves koromig nagymamámnál nevelkedtem, akkor elvitt apám, elállított dajkának. Ott is aludtam, kosztoltam, öltöztem, de semmi más fizetést nem kaptam. Köz- ben-közben iskolába is jártam. A nagyságos úrnak mindig voltak olyan nyihározó csikói, és a fiatalúr mindig azokat akarta látni az istállóban. Én féltem, de oda kellett vinni, mert ha nem vittem, ordított. Egyszer aztán az egyik csikó akkorát nyerített meg rúgott felénk, hogy ijedtemben még a fiatalurat is átlöktem az istálló küszöbén. A nagyságos asszony meg elvert a pálcával. Hazaszaladtam apámhoz, de akkor még az is elvert, és visszavitt. Ott kellett maradnom, amíg az egyezség le nem járt. Akkor egy szabómesterhez állított el apám. Két gyerekre kellett vigyázni, egy kislányra meg egy kisfiúra. Jó gyerekek voltak, nem olyanok, mint az úrfi, és a szülők is áldott lelkek voltak, nem szóltak azok nekem egy rossz szót se a két és fél év alatt, míg náluk szolgáltam. Itt szerettem lenni, csak aztán a műhely elszegényedett, mert jött a gazdasági válság, és az emberek nem rendeltek ruhát, úgy hogy engem elbo- csájtottak. Még sírtam is. Sírtunk. A mesterasszony, a mester úr, a gyerekek is. — Na, akkor már nagy lány voltam, tizenkét éves, és az iskoláskort is elhagytam... osztályt végeztem vagy báromat, de lehet, ha jól összeadnánk, négy is kijönne... és apám beadott egy kocsmába, ahol kézilány voltam: edényleszedő, mosogató meg takarító. Itt a ruha és az ellátás mellé már pénzt is kaptam, ha jól emlékszem, havi tizenhat Pengőt. De az én kezemen az soha meg nem fordult: fizetésnapkor apáim mindig jött, vitte. Abból neveli a kisebb testvéreimet, azt mondta. A félmustohákat. Mert újra megnősült, és lett még kilenc testvérünk. Minket, négy ónkét nem kellett már nevelnie, nevelt bennünket az élet. Melyünket hogy. Nékem jó helyem volt a kocsmában, meg a nyelvemet is felvágta a bába, úgy hogy nem kellett engem félteni, de az öcsém olyan gonosz gazdához került libapásztornak, hogy egyszeris leöntötte vízzel! A jászolyban aludt, és nem hallotta meg mindjárt, hogy szól neki a gazda, és akkor az fogta az itató vödröt, és leöntötte, azonmód! Reggel három órakor, kelés422