Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 1. szám - Czakó Gábor: Fejezet a Várkonyi Krónikából, melyben a kultúrház szomorú igazgatója a nemlét bugyrába merül (elbeszélés)
kát hazamentette. íme, saját otthonát tette az álkultúra melegágyává. A Modern Regénytár, a Világirodalom Remekei, a Magyar Klasszikusok ízléses vászonkötetei azóta érintetlenül porosodtak a szép, világos szekrénysor polcán — ahogy a könyvügynök rájuksózta. (A kis Olgi addig nem turkálhatott közöttük, amíg anya, vagy ő el nem döntötte, hogy gyerek kezébe valók-e, ám ő alig látszott ki a népművelői hivatal kátyújából, anya pedig — láthatjuk!) Olgának papolhatott hogy egy tanárnak állandóan fejlődnie kell, ha lépést akar tartani a korral, az asszony azonban leintette: „gimnáziumot se kellett volna végeznem ahhoz, hogy tudjam, mit kell megtanítani a gyerekeknek. A számtan nem változik” Az igazgató Klári kártékony hatását átkozhatta felesége érvelésében. Klárika terjesztette úiton-útfélen, hogy az a jó tanító, aki az általános iskola valamennyi leckéjét tudja minden tárgyból. A főiskolán csak félművelt matematikusokat, történészeket, kémikusokat miegyebeket képeznek. Faragott tuskókat. Az igazgató kultúrlénynek tartotta magát tegnapig, s nem szakbarbárnak. Mert ki a kultúrlény, és ki a szakbarbár? Vagyis mi? Mitől az? Mi teszi? Kit tesz mivé? Mi a mi? Mi a ki? Micsoda a tesz? Ragadós, eltéphetetlen pókhálóba keveredett, Olga pedig ringatózott a hintaszékben, és gyönyörködött magában. Az ebédet már rég föl kellett volna tenni, az ágyat bevetni, a szobákat kiszellőztetni, porszívózni és pókhálózni: a tükör fölötti sarokban nyurga kaszáspók készített magának téli menedéket. A pókhálóba ragadt, megkötözött szárnyú buta legyecske is levetné magát a mélységbe, a szabadság zuhanására bízná magát — ha tudná. Az igazgató farral lendületet vett az ablakpárkánytól és a feleségéhez lépett. „Egyedül önért éltem idáig!” — pihegett utolsót az ál-grófné a valódi márki karjai közt. Olga elégedetten pillantott a tükörbe. Ura rámordult. — Húzasd ki a fogaidat! — Meghibbantál? — riadt föl önmagából a felesége. — Akkor meg harapd ki a pókot a sarokból! — döfött hüvelykujjával a kaszáspókra az igazgató, miközben kikerülte a hintaszéket. A vasárnap elleniére Nyakafuccs asztalos ugyanúgy dolgozott, akár a falu túlsó végén a két fanyűvő. Az ő munkáját is Százéves Bora néni porhüvelye adta; utolsó szállást készített neki tölgyfalemezzel borított farostból, (v. ö.: tölgyfakoporsót). A kultúrházigazgató irigyen hallgatta a kertből szomszédja buzgó kopácso- lását. A koporsókészítés komoly munka, megmutatja a mesterét, akár a tükör. Az övé csupa lebegés, hiábavalóság: szervezés? fecsegés? Olga sértegetése? Egyetlen kézzelfogható eredményt ért el: holnap a fél osztály be fog zúgni számtanból, hiúságából mégse enged jottányit sem, a fogait nem csináltatja meg, és a pókot se harapja ki a sarokból. Elmosolyodott a viccén. A siker azért mindenképp siker. No persze, siket siker. Most tébolyoghat kivert (ámbár szabad) kutyaként a kertben. Odaát, a műhely vasrámás ablakának túlfelén Nyakafuccs asztalos nem töprengett munkája önmegvalósító jellegén. Nem evett bolondgombát, hogy ingyen filozofáljon, amikor egy koporsó (tölgyfa) 2150 forint, és (az anyag ára lejön belőle) pár óra alatt elkészül vele. No, szentigaz, szívesebben öblögette volna a torkát a többiekkel a kocsmában, elvégre a vasárnap vasárnap, ellenben a pénz meg pénz. Sajna, nem nyert a lottón; tehát csapokat faragott, szögeit, enyvezett, összeeresztett harmincöt éven át napra nap. Azért nem kívánt mesterséget változtatni (eszébe se jutott, s ha eszébe jut, tán arra is gondol, 30
