Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 4. szám - SZOCIOGRÁFIA - Thiery Árpád: Gyötrelmes arcom
nája volt. ölni küldték a szocializmus földjére. Leigázni. A másikat tarkón lőtték, elégették. — Az a nyomorult gyárimunkás vagy földnélküli proletár, nem ugyanúgy tehetetlen volt a behívóval szemben, mint mi, amikor bevagoníroztak bennünket? A hatalom őket is elhurcolta és minket is. Abban a néhány másodpercben történt valami. B. András a lábával türelmetlenül odébb lökött egy széket. Arca idegenül meredt Bélára, ahogy még sohasem. Régóta várhatott erre az alkalomra, ami most bekövetkezett. Abban a pillanatban világosodott meg, hogy ezek a szavak eddig a kövek súlyosságával feküdhették a fejében. — Te más kategória vagy — mondta nyugodt hangon. — Én? — lepődött meg a barátunk. — Te más vagy. Béla elvörösödött, mint aki rájött arra, hogy mit gondol a másik. De azért megkérdezte; — Miért vagyok én más kategória? Nem mondanád meg? — Te a győztesek közé számítasz. Béla nem válaszolt. Az egyetértéseinkre gondoltam s arra a különös és felülmúlhatatlan kapcsolatra, mely összekötött bennünket, mint az Egész részei összetartoznak, mi által tökéletesen ki is egészítettük egymást — Egésszé. Addig a napig. Elsőnek Béla ment el hármunk közül. Az épület hatalmas, hajdan díszes lépcső- házában a második emeletről, egy párkányon álló szobor mögül utána néztem. Lassan, szinte lopakodva haladt lefelé a lépcsőn. Másnap ismét találkoztunk. Béla teljes egészében felolvasta az unokatestvére levelét. — Mi lesz a rokonokkal Erdélyben? — olvasott tagoltan, az írásjelek iskolás kihangsúlyozásával. — Itt, az idemenekült nyilasok arról fecsegnék, hogy a bécsi döntéseket nem hatálytalanították és nem is fogják. A románoknak meg a cseheknek ki kell vonulni. A szerbeknek is. Ugyanis harmincnyolcban és negyvenben színmagyar területeket csatoltak vissza Magyarországhoz, és a győztes hatalmak nem akarnak még egyszer abba a hibába esni, hogy húsz év múlva ilyen mulasztások miatt kitörjön egy új háború. Nekem mindegy, de tudni szeretném, hogy mi lesz a tantiékkal, amíg ki nem vándorolnak... András félbeszakította a felolvasást. — Ne folytasd tovább! Már tegnap is megmondtam, hogy az unokatestvéred egy marha! — A levélnek igaza van abban — igazította helyre Béla csöndesen, de azzal a magabiztossággal, hogy pontosan tudja, mit akar mondani —, hogy most kell Európában, de talán az egész világon, most kell meghúzni a valóságos határokat, hogy a lehető legkevesebb ember éljen kisebbségben. Mert minden baj legfőbb melegágya ez. A színmagyar vagy a színcseh, a színromán területekben az anyaországban a helyük! Odaköti őket a nyelv, a történelem. És a jövőjük is. Minden más szempont hódító jellegű, vagyis imperialista. — Megőrültél? — bámult András megütközve. — Miért? — Hol szedted föl ezt a nacionalista hülyeséget? Majd rendreutasítóan hozzátette: — Éppen te? Nem sokáig maradtunk együtt azon az estén, legfeljebb még negyedóráig. Kiderült, hogy különbözőképp értelmezzük a magyarság fogalmát és háború utáni helyzetét. Hamarosan elköszöntem. Szóba sem hoztam előttük, hogy az apómat 1924-ben a román hatóságok kiutasították az országból. Anyámtól, nagynénéimtől tudtam az okát, ő maga sohasem beszélt erről, nem is jutott rá ideje, hisz még tízéves koromban meghalt. Az oka: egy temesvári vendéglőben szilveszter-éjfélkor — nem egyedül — elénekelte a magyar himnuszt. A barátaim előtt furcsa lett volna arról beszélni, hogy apám 349
