Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 4. szám - SZOCIOGRÁFIA - Thiery Árpád: Gyötrelmes arcom

előcsarnokaiban, lépcsőházakban, kapualjban — vagyis mindenütt — szívtuk magunkba azt a csodát, amit a lelkes, de gyöngébb költők egyszerűen csak szabadságnak neveznek. Holott annál sokkal több volt Főként bonyolultabb. A vitákban gyorsan múlt felettünk az idő, nem egyszer még este tizenegy óra után is az elnéptelenedett utcákon vagy a folyóparton csavarogtunk. András vasutasköpenyből átalakított, bokáig érő posztókabátjának szárnyai szélesen, minden ellenérvet félresöpörve lebbentek előre- hátra. A szempár sötét izzása, közepén a különös, sárgán világító fénybogárrai kérlelhetetlen volt. A hangja dörgött, mint a népszónoké. Gondolkodásának hirtelen fordulataira és visszavágásaira nehezen találtunk ellenszert. Mindazonáltal élmény volt vitatkozni véle.

Azon az estén, miután befejeztük a székek szétrakását, mindkettőnk barátja: K. Béla lépett hozzánk. De oly váratlanul, mintha a boltíves ajtómélyedés árnyékába húzódva várt volna az alkalmas pillanatra. Következetes, széles látókörű fiatalember volt, hármunk közül elméletileg a legképzettebb, s az életet illetően a legtapasztaltabb. Régi barátom s osztálytársam is, matematikából és fizikából szellemi támaszom. Negyedikben vagy ötödikben együtt leskelődtünk a lányok után, sőt egy időben olyan lányoknak udvaroltunk, akik barátnők voltak. András később ismerte meg Bélát, mint én, de rövid idő alatt mély kapcsolat fejlődött ki közöttük, mintha gyermekkoruktól fogva barátok lettek volna. Béla, szülei elvesztése Után — Mauthausenban haltak meg — negyvenöt nyarán jött haza. András nem engedte, hogy idegen lakásba, albérletbe költözzön.

— Legalább, amíg megszokod, hogy hazajöttél — érvelt.

Béla fél évig lakott András szüleinél, a barátjával egy szobában. Mi hárman; azt lehet mondani, hogy abban az időben elválaszthatatlan barátok voltunk, összefűzött bennünket az eszme és a cél közössége, belső gondolataink, ügyeink egymáselőtti őszintesége. Szerettük, segítettük egymást. Megbíztunk egymásban, s ezért elmélet- és jellemszigorban kérlelhetetlenek voltunk egymással szemben.

Béla leült egy székre, hátát a faihoz támasztotta, a mennyezetre bámult.

— Jelentkezett az unokatestvérem Svájcból — mondta.

— Nahát!... Igazán? ... — örvendeztünk.

— Levelet írt. A Nemzetközi Vöröskereszt útján tudta meg a címet.

Zsebébe nyúlt, de nem húzta elő a borítékot. Arra gondoltam, talán nincs is nála a levél.

Svájc hallatára B. András képzeletében valószínűleg hatalmas konszernek és bankházak palotái jelentek meg, s ezzel egyidejűleg az arcán egy kelletlen fintor, ö is örvendezett, de azért megkérdezte, mintha nem jól értette volna:

— Svájcból?

— Harminckilenc óta élnek ott az apám sógornőjével.

— Mit ír? — kérdeztem.

Béla elkomorult.

— Hülyeség — tért ki.

— Hülye kapitalista, mi? — vigyorodott el András.

— Mégis, mit ír?

Béla latolgatott, hogy beavasson-e bennünket az unokatestvére levelébe, aztán hirtelen elhatározással megtette.

— Azt kérdezi, hogy jutott eszembe, hogy visszajöttem ebbe a fasiszta országba. Nem volt elegem Magyarországból?

— Az unokatestvéred egy marha — foglalta össze András.

Hallgattunk. Bélának kellett megszólalnia.

— A táborban nagyon sokat gondoltam Magyarországra — nézett ránk komolyan. — Ilyen, hogy Budapest, meg Tiszavárkony. Minden nyáron Várkonyban voltam három hétig. A szódáséknál nyaraltam. Szóval, helyekre gondoltam. A Kálvin tér kör347