Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 4. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Császár Istvánnal
majd a Latinovits fölolvas, és a B. Nagy méltatni fogja az írásaimat. El is jött mind a kettő. Latinovits már elég vidám kedvében volt, B. Nagy pedig reszketett a másnaposságtól. Kivittük a büfébe, hogy Lacikám, dobjál be két konyakot és akkor már tudsz beszélni. Ez valami művelődési klubban volt... Föl kellett ülnünk a színpadra, aztán B. Nagy reszketve elkezdett beszélni a mikrofonba, hogy Császár ilyen, meg olyan, meg amolyan. Láttam, hogy reszket, mondtam neki, hogy add ide Lacikám, aztán átvettem, és azt mondtam, hogy én most legszívesebben énekelnék, mivel most van először mikrofon a kezemben. Beledudorásztam, és röhögcséltem. Aztán Latinovits átragadta, és egy iszonyatos előadást kivágott a Császárról. Amit ő úgy kezdett — mert egy előadást nem úgy kell kezdeni, hogy Császár István a legújabb magyar irodalomnak egy olyan fajta jelensége... és ha strukturális elemzésnek vetjük alá műveit, akkor Császár Istvánról megállapítható, hogy nyelvileg bizonyos Császár-fajta sztereotípiákra épülnek... — nem ezt mondta Latinovits. Hanem azt, hogy: „Bocsássanak meg, hogy mi itt színpadon beszélünk. Az egész olyan vacak.” — azt mondta, amit mi csak éreztünk. — „Tulajdonképpen ott kellene ülnünk maguk között. Együtt ülni és beszélgetni, de minket felültettek ide. Én a Császárral kétszer találkoztam úgy, hogy jól be voltunk szíva mind a ketten. S egyszer találkoztam úgy is, hogy csak én voltam beszíva. Tudják, a Császár, meg én is, a Józsefvárosban laktunk valamennyi ideig. Valahogy a Józsefváros rányomja az írókra a bélyegét. Ügy látszik, van a Józsefvárosnak valami furcsa légköre”. Így kezdte Latinovits a beszélgetést. Csáth Gézával, Krú- dyval, Kosztolányival, Reviczkyvel folytatta. És tényleg nem érzem magam társtalannak, annak ellenére, hogy ahogy B. Nagy mondta, nem lehet irodalmat szétrobbantani, ami más hagyományra épült. Nem csináltam másképp. Az ötvenes években volt a Móricz Zsigmond-vonal. A magyar irodalomnak a móriczi vonulata ... Nem volt. Semmi móriczzsigmondi vonulat. Móricz Zsigmond nem hagyott nyomot az irodalomban. Móricz Zsigmond nyomtalanul eltűnt. Tudod kik hagytak nyomot? Csáth, Krúdy, Cholnoki László, Reviczky. A magyar irodalomnak lehetett volna egy olyan áramlata, mint amilyen az orosz irodalom volt a múlt században. Lehetett volna nálunk is egy olyan felszárnyalása a prózairodalomnak. Az egészet meggátolta a jókai-izmus, mint ahogy a költészetben is meggátolta Petőfi, Arany, Tompa. Ady már egyszerűen érthetetlennek tűnt. Egy hülye, aki csak úgy irkái. Nem értették meg. Nem volt szimbolista, nem volt Baudelaire-követő, csak Ady volt. Egy senki, aki akart valamit. Én is akarok valamit. Ha Ágh Pista lennék, akkor azt mondanám összehúzva magam, hogy bocsássanak meg azért, hogy akartam valamit. És majd ha egyszer meghalok, legyen ez a záróköve a síromnak, legyen ráírva, hogy bocsássanak meg, hogy akartam, hogy egyáltalán akartam valamit csinálni. Vagy jobb lett volna, ha a vonat alá fekszem? Sokkal célszerűbb lett volna, sokkal ésszerűbb tevékenység lett volna? Mert akartam valamit. Nem akartam semmi többet megírni, ne haragudjanak rám, ne tagadjanak ki, ne tiltsanak ki ebből az országból, ne fosszanak meg semmitől. Én csak le akartam írni, hogy hogyan töltöttem a szombati napot. Ennyit akartam leírni, örökké csak ennyit. Ma is. Ma is le akarom írni, hogy hogyan töltöttem a tegnapi napot, és már nem tudom, már én sem tudom... Már sikerült engem eljuttatni odáig, hogy nem tudom, hogy hogyan töltöttem a' tegnapi napomat, nekem már nincs tegnapom, a mai napom pedig az aggódás, hogy lesz-e holnapom. Császár István elhallgat. Cigarettára gyújt, egy pillanatra eltűnődik, aztán föláll és megfordítja a Luis Armstrong lemezt. 306
