Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 3. szám - SZEMLE - Parancs János: Villányi László: Délibábünnep
nagyon is tudatos költő. Nem ráolvasó vagy bűvölő szómágiákat, hanem kiszámított és jól felépített verseket ír. Nincsenek verseiben öncélú képzuhatagok, nem foglalkoztatják az érzelmes hangulatok. Ugyanakkor nem tartozik a mostanában oly divatos, tárgyias, objektív líra művelői közé sem, jóllehet távolságtartó költői szemlélete, gúnyoros hangvétele, a groteszkhez való vonzódása az övékéhez hasonló. De Villányi László náluk játékosabb, bizarrabb és kötetlenebb, s ami talán a leglényegesebb eltérés, nem hisz a formális logika kizárólagosan üdvözítő szerepében, mint ők. Költészete nem „filozófiai ihletésű”, de gondolati költészet; verseiben, különösen szabadverseiben, nem „létélményeit”, inkább egy-egy konkrétum kapcsán reflexióit, gondolatait és érzelmi ítéleteit fogalmazza meg. Sikeresen elkerüli a tragikus pózok, a harsány, melldöngető szerepjátszások buktatóit is. Kétségtelen továbbá az is, hogy nem látványos költő, versei nem fülbemászóan muzikálisak és nem gyönyörködtetően szépek, jóllehet metaforái találóak, jóik, kidolgozottak. De Villányi László elsősorban nem tetszeni akar, nem gyönyörködtetni, hanem elgondolkodtatni, s ezért szinte analizálva ír, nem fölidézi, hanem inkább megnevezi, illetve láttatja a dolgokat, a jelenségeket, az eseményeket. Megállapításokat közöl mindenféle felesleges cicoma nélkül, dísztelenül és pontosan, olykor már-már prózaian. Például ilyen verset ír a Vonat ciklusba: „Mindig jön a kalauz. / Mindig kéri a jegyet. / Mindig mondjuk: / erre a vonatra / nem kell jegy. / Mindig mondja: / őt másképp / tájékoztatták.” Vagy idemásolok még egy másikat is ugyanebből a ciklusból: „Nem vonat. / Mindenki tudja. / Felszállnak rá, / dicsérik gyorsaságát, bemondják az állomások neveit. ■ Nincsenek állomások. / Mindenki tudja.” Fanyar, látszólag szenvtelen, prózai kijelentések, megállapítások követik egymást ezekben a rövid versekben, s mégis, ilyen igénytelen, egyszerű elemekből is hiteles, jó vers születik a kezében. Érdekesek és fontosak versei életrajzi vonatkozásai. Költészetének egyik alapvető sajátossága, hogy gyakran konkrét, bárki által ellenőrizhető, objektív tényből, eseményből, helyzetből vagy adottságból indítja el a verset, sőt nemegyszer a vers csontozatát is ezek alkotják. Ennek köszönhető, hogy nem látomásokat, képzelgéseket, de valóságos viszonyokat és helyzeteket fogalmaz meg, illetve értelmez költőileg. S olyannyira így van ez, hogy verseskötetéből könnyen kiolvasható az életrajza, a környezete is, amelyben él. Szülei egykori egymásra találásáról, barátairól, barátja vesekövéről, családjáról, December 24 címmel karácsonyfájukról, lakásukról, szülővárosáról, Győrről ír többek között a kötetben, s ezernyi más apróbb részlet is szerepel még a verseiben, mely mind a közvetlen valóságra és környezetre utal. De félreértés ne essék, egyáltalán nem azt akarom állítani mindezzel, hogy Villányi László költői képzelete földhözragadt vagy erőtlen. Az idézett prózaversek, és a kötet számos egyéb verse is, ennek épp az ellenkezőjét igazolják. Az viszont néhány esetben kétségkívül előfordul, hogy túlságosan ragaszkodik és tapad élményeiben a konkrétumhoz, az esetlegeshez, az egyedihez. Nem azért, mert költői képzelete erőtlen, hanem inkább azért, mert még gyakorlatlan, s egyébként is nagyon nehéz a legszemélyesebb, legbensőbb dolgainkról úgy szólni, azokat bizonyos fokig úgy általánosítani a költészetben, hogy az mások számára minden esetben élvezhető, érzékletes és hiteles legyen. Akadnak Villányi László verseskötetében egyéb apróbb hibák is. Egyik-másik versén észrevehető, hogy nem ismeri még eléggé a költői mesterség eszközeit és szabályait. Olykor nem figyel például a kompozíció fontosságára, s túlírja a verset; vagy nem ügyel kellőképpen a vers belső feszültségére, lendületére, ami a gondolati ív megtöréséhez, a belső forma elbizonytalanodásához vezet. Előfordul az is, hogy csak egy-egy ötletét verseli meg, mint például a Szilveszter címűben. De mindent összevetve, ezek szelíd megjegyzések csupán. Első verseskötetében egy szimpatikus, jó megfigyelő készséggel rendelkező, a külső és a belső világban lejátszódó folyamatokra egyaránt érzékeny, tehetséges költővel ismerkedhettünk meg. S ha tanácsot lehetne adni egy költőnek, mint ahogy aligha lehet, akkor én szenvedélyesebb és személyesebb hangvételre, nyitottabb érdeklődésre, bátrabb kísérletezésre buzdítanám őt, s arra, hogy ugyanakkor őrizze meg továbbra is gondolati igényességét, az emberi kapcsolatok iránti fogékonyságát és kritikai bátorságát. (Kozmosz Könyvek, Budapest, 1978) PARANCS JÁNOS 288
