Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 3. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Szabó Magda: Régimódi történet

mégsem töltheti be maradéktalanul hivatását, és — „dacolva” mintegy önérdekeivel

— egészként nem jut fel tulajdon lehetőségeinek ormára?

A családregény 20. századi irodalmunk egyik nagy adóssága. Kezdemények akadtak, mégis hiányzik a beteljesülés, s a magyar regény történetének épp ez a hiátusa szerfölött fájdalmas és elgondolkodtató. Arisztokráciánkról sem született ugyan becsületes és objektív epikus alkotás — Károlyi Mihály figyelmeztet erre (Hit, illúziók nélkül; 10.) —, ámde még jogosabbnak érezhetjük Illyés Gyula gyakorta hangoztatott panaszát: nincs a téma jelentőségéhez méltó és hiteles megörökítése honi kapitalizmusunknak, polgárságunknak, sem a „gründoló”, sem a virágzó periódusról. Költőknek — a két Aranynak, Szabó Lőrincnek stb. — kellett átvállalniuk (már ameny- nyire a líra megteheti ezt) a nem létező magyar Balzacok feladatát. Hogy’is adoptálhatta volna ilyenformán irodalmunk a „Generationsroman”-t, ezt a jellegzetesen polgári műfajt? Szabó Magda bizonnyal a legvégső pillanatban vetette papírra a maga családregényét: a századforduló furcsa, felemás világa, vulkánra települt békéje számára megidézhető még. S épp hogy nem foszlottak köddé e baljós szélcsend évtizedeinek különös, befelé vérző hősei, az önfegyelem és az etikett mögött megbúvó tragédiák. Egy veszendő korszak veszendő embereire világítanak a személyes indulattól is átizzó dokumentumok. Rekviem és mementó egyszersmind Szabó Magda család- regénye. Rekviem a rég vagy csak nemrég porladó ősökért (legkivált a szívfájdítóan befulladt sorsú édesanyáért), méltatlanul feledett vagy félreismert arcok elővillantása a rájuk települt homályból, s mementó a kiegyezéses, millenniumi lázban égő, majd háborúba forduló Ferenc József-i időkre, a magyar „belle époque”-ra. A kor, a figurák jelentősége és arányai egy telivér családregény ígéretét involválják, együtt áll szinte minden, hogy a lehetőség valóra is váljék. A teljes avagy részleges siker pusztán a szerzői koncepció és a kivitelezés függvénye.

Az 1860-as, 70-es évek mély és gyanútlan békéjéből bontakozik ki a történet, hogy a világháború negyedik esztendeje gördítse rá a zárókövet. A perspektíva folyamatosan szűkül, majd hosszabb időre állandósul, utóbb (a mű utolsó harmadában) ismét tágulni kezd. Elsőül a dráma színtere, a „szkéné” tűnik elénk, a táj, a város, később egy kisvilág körvonalai formálódnak ki plasztikusan, kisvártatva magánsorsok nyomába szegődik a história, majd mind gyakrabban s nyugtalanítóbban dereng föl a történelem, az országé, Európáé, a világé, s legvégül előtér és háttér, egyéni lét és közélet különös interferenciáján, összefüggésein tűnődhetünk. A magánsorsok önelvű volta, függetlensége az idők méhében vajúdó változásoktól irgalmas látszat csudán. Egy különös — a századelő nemzetközi avantgarde-ját is leleményesen megidéző — szimultanista fogás (pl. 235—237., 257—259., 280—282. stb.) egyre sűrűbben figyelmeztet a kor zajlására és hatalmára, betöltve szépen a párhuzam és az ellenpont szerepét, a végkifejlethez közelítvén pedig már parancsoló, szinte mindent determináló szóval harsog be a debreceni kisvilágba a nagyvilág. S mikorra reménytelenségbe fordul a központi hatalmak háborúja, megpecsételtetett jószerével a Monarchia sorsa, betelik akkorra a Jablonczay Lenke végzete is. Beszédes egybeesés, sugallatos lezárás! Az itt lobbanó fény a mű egészére is visszavilágít, hogy a regény üzenete, az összefüggések rendszere most már végső érvénnyel kirajzolódjék. Bizonyossággá szilárdulnak korábbi sejtéseink: valaminő sorsszerűség, az eleve elrendelés filozófiája mindvégig beteríti a Régimódi történetet, a kálvinista predestináció tana ott munkál a hősök életútjában csakúgy, mint Szabó Magda világszemléletében. A múltat fürkésző írói tekintet joggal észlelheti fátumszerűnek a megtörténtet, s okkal ölt testet egy kemény predestináció a gyakori előrejelzésekben. „Nem küzdhetek a végzetem ellen” — összegezik létük tragédiáját a mű központi alakjai, nem is egyszer (157., 365., 413.), s a regény könyörtelen következetességgel ábrázolja újra meg újra

— visszájára fordítva mintegy a századfordulón oly közkeletű bölcsességet —, hogy a nő sorsa a férfi... Mélyértelművé, igazán távlatossá azonban a Régimódi történet utolsó harmadában és befejezésében formálódik az eleve elrendelés filozófiája: egy romlásra, pusztulásra ítélt, vesztébe lázasan rohanó ország kicsiny emberei miként is dacolhattak volna végzetükkel? A véletlenben fölfakad a szükségszerű, s Jablonczay Lenke esendő magánsorsa egy léket kapott világ tükre és jelképe is immár.

283