Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 3. szám - Zelei Miklós: Ki állhat meg? (vers)
másodperc nagyságú ujjacskáknak harmatvíz vizeletnek az injekciós tűvel megcsapolt hólyag reccsenéséhez bűzéhez képest csodák múlhatatlan hiányához képest a hervadó csodának mi köze volna a teremtéshez az élet ráncaihoz árkaihoz a halál gödreihez képest amikben szőrös koponyákkal mutatkozik meg a teremtés a fényes kicsi arcocskák kövei díszítve aranygyűrűkkel aranyfoggal nem féltelek téged mindenütt jelenvaió igyekeztem elkövetni valamelyeket kigondoltam megtöltve csonttal béllel hússal platinával belsőséggel Lehelj e vigasztalan betűkre (ringyó világnak cafka tükre) — lelkem, halál kurvája, te! igyekszem elkövetni valamelyeket kigondolok csengők világítják ki éjszakámat belülről bontom a rémítő sötétet kanalam kifent nyelével vájom a sötétség köveit mélyül a rés ólmos csönd hallatszik ha fülemet rátapasztom a csengők idebenn s a hatodik napon a kanál nyele már elfér a résben a szív a máj következik a gyomor a tüdők a hetedik nap a boncasztalé elvégeztetett mondja az úr és árnyéktalan lámpa alatt vizsgálja amit tett lehúzza az arcot a test üregéből kimeregeti a vért a nedveket kimetszi a szívet májat a veséket a gyomrot kiemeli a tüdőket (leióg az arc a fejről) már alig van abból ami fölösleges és a szikével vizsgálhatatlan kőasztalig hatolva megáll az úr keze mintha üres oltárkő mintha üres áldozati asztal előtt nézi a kőasztalt az úr vizsgálja amit teremtett
