Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 3. szám - Szerdahelyi Pál: "…ámul széles ország, büszke lehet Csönge"
Itt, a csöngei dombtetőn, „az ég alatt, a falu fölött”, az „áldott remeteség” csendjében született igen sok verse, az asztal közepén meg a cigarettacsíkok tömkelegé: a versírással átvirrasztott éjszakáinak mellékterméke. Cina a társaságban mindig kész volt a kádenciára, és gyakran ült törökülésben, mint Vishnu, az indiai istenség. Kodály Zoltán 1934-ben járt Csöngőn népdalokat gyűjteni. Több napot töltött itt, és Cina szüleinek a vendége volt. Kodály is igen nagyra becsülte az ifjú Weöres Sándor költészetét. 9. özv. Nagy Józsefné (szül. Kovács Ilona, 1904) nyugdíjas, Csönge Megboldogult férjem 3—4 éven keresztül, 1925—1928-ig aratómunkásnak szegődött el a Weöres úrékhoz, ha élne, ő is sok mindent tudna mesélni róluk. De én is szerettem bejárni hozzájuk, mert nemcsak megbecsülték munkámat, hanem igen emberségesek és jószívűek voltak hozzám. Például Cina édesanyja — áldja meg az Isten még haló poraiban is! — úgy szerette az én Juliska nevű gyermekemet, mintha a saját gyermeke lett volna. Mikor a kis Juliskám három éves korában egyszer leesett a székről és eltörte a kezét, — nagy tél volt akkor, 1929 februárjában — Cina édesapja mégis azonnal befogatott a szánkóba, és elvitette az én kis galambomat Asszonyfára, a Németh doktor úrhoz, onnan meg tovább, egyenest a celtld kórházba. Mikor meg a másik gyermekem, a kis írónké hét esztendős korában agyhártyagyulladást kapott, Cina édesanyja is éjszakákon át ott ült írónké betegágyánál, el nem mozdult onnan, ott virnasztott velem ő is, és vizes ruhával borogatta szegénykémet. Aztán egyik reggel váratlanul így szólt hozzám: — Ilona, éjjel megfogadtam magamban, hogy a kis írónkét, ha felgyógyul, én örökbefogadom és felnevelem, nekem a jó Isten úgysem adott leánygyermeket, magának meg nem lesz annyi gondja, úgyis olyan nehéz az élete! Legyen ám nyugodt afelől, úgy fogom szeretni írónkét is, mint az én kis Cihámat! Mondanom sem kell, igen jól estek ezek a jóságos szavai, hisz én csak egy cseléd, egy szegény zsellérasszony voltam akkor, a mosónőjük, és tudtam, hogy ezzel is könnyíteni akarna nehéz sorsomon. De az örökbefogadásra, sajnos, mégsem került sor, mert az én szegény gyermekem, a gondos, szerető ápolás ellenére sem gyógyult meg többé, pár nap múlva meghalt. De a nagyságos asszony ép úgy szívből megsiratta az én kis halottamat, akárcsak én magam! Mikor bejártam hozzájuk, kérem, akkor a kis Cina már középiskolába járt, de mindig igen kedves, barátságos gyerek volt hozzám, meg mindenkihez. Igen finoman nevelte az édesanyja! A Weöres úr honosította meg Csöngén a fekete bákót. Ezt a direkttermő szőlőfajtát Kanadából hozatta, de csak festeni akarta vele a borát. Sok nemes fajtát is termesztett a kertészkertben, a házuk mögött. Csöngei zsellérasszonyok jártak ki kora tavasztól késő őszig a szőlőskertbe dolgozni, kapálni, kötözni. Cina meg mindennap látta a házuk előtt munkába igyekvő asszonyokat, nézte-nézte ezt a különös menetet. A csöngei napszámos asszonyokról írta A Krisztus-szemű asszonyok című szép versét, amit aztán egyszer, amikor éppen mosni mentem hozzájuk, nekem is felolvasott: Emlékszem is még az elejére: A Krisztus-szemű asszonyok mentek el itt, a járt úton. Kezükben kettős ételhordó, föld-törő szerszám vállukon ... Még azt is el szeretném mondani, hogy amikor szegény férjem meghalt, özvegységemben Cina anyja sietett segítségemre. Segített tehenet venni, meg Oncsa-házhoz is hozzá akart juttatni, de az, sajnos, nem sikerült. Mikor 45 tavaszán bejöttek az oroszok, az egyik katona beállított hozzánk és megkérdezte tőlem, hogy milyen emberek voltak a Weöres Sándorék, mert azt beszélik egyesek, hogy agyon kell lőni, mert sok földjük volt. Hát ón erre azt feleltem, hogy ne bántsák ám őket, mert igen jó emberek, nemcsak rajtam, hanem minden szegényen, az egész falu népén sokat segítettek. Erre az orosz elment, de nem is esett bántódásuk... 207
