Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 2. szám - TANULMÁNY - Székely Ákos: Alakulások (Mészöly Miklósról)
SZÉKELY ÁKOS Alakulások (MÉSZÖLY MIKLÓSRÓL) (A megfigyelő) „Ügy kezdődött...” — mintha valóban itt kezdődött volna minden: az írói pálya a gyűjteményes kötet első mondatával, a „történet”, amely majd egyre pontosabb, éppen ezért egyre bizonytalanabb lesz, a félbehagyott, befejezetlen (éppen így egész) részeken keresztül az egyetlen csupasz kérdésig, zárójelig: „(Esetleg innét — vagy ebből a mondatból valamit?)” Itt kezdődött, a Koldustánccal, az utazás, amelyben nem a különleges, az esemény, a „honnan hová” a fontos, hanem az „útközben”, a hétköznapi, a zárójel, amelyben a dolgok igazi arca még leginkább megmutatkozik. Az „utast” itt kísérti meg először a „nyomozás”: „egy ostoba veszekedés miatt” lekési a csatlakozást. Reagálása sztereotip: „Ahogy szokás ilyenkor, először beültem a restibe, összevásároltam a képes és nem képes lapokat... besétáltam a városba, hogy ott üssem el az időt.” Templomtér középületekkel, levegőt megülő piacszag, koldus („semmi rendkívülit nem lehetett felfedezni rajta... Koldus, amilyen ezer és ezer van a világon”) — megszokott és jellegtelen kép egy nyári kora délutánon. És mégis, a „semmi rendkívüli”, tagadásában, a rendkívüli lehetőségét hordozza; a tér, mintha rejtegetni valója lenne, „egy sötét, kétudvaros átjáróházból váratlanul” tűnik elő, a körülötte tömörülő középületek „mind ugyanolyan sárgára voltak festve." Ellentét, párhuzam — valamilyen összefüggés gyanúja merül fel. A fülledt levegő már a zömök, uniformizált épületek — „(városháza, börtön, törvényszék, takarékpénztár, vármegyeháza, pénzügyigazgatóság, elemi népiskola, lelkészi hivatal)” — súlyát, nyomasztó légkörét előlegezte, egyfajta rend (rendszer) mindent átható jelenvalóságát. Az utazás szabadságával, felelőtlenségével szemben a templom körül „szorosan” tömörülő épületek együttese mintha zárt, bekerített helyzetet teremtene. Mindez persze még kialakulatlan, megfogalmazatlan. De nem véletlen, hogy pont ez a „hibátlan egyformaság” szüli az egyelőre még „alvó várakozást”. A dolgok valahogy gyanúsan igyekeznek megfelelni az elvárásoknak. A koldus is, szabvány, mintaszerű. A renddel, az erővel, a tekintéllyel és gazdagsággal (takarékpénztár!) szemben a gyenge, az alázatos, a szegény — ahogy illik. Első megpillantása („a koldus a templom oldalkijárójánál ült”), a kép korai-távoli érzékelése már a novella első soraiban benne van: „a levegőt megülte a nyári kora délutánok piacszaga” — jelezve az ellentéttel szemben a megfelelést, a szervesebb odatartozást. Ahogy a tér maga is rejtett, hiszen váratlanul tűnik elő egy sötét, kétudvaros átjáróház mögött, ugyanúgy a koldus arcát is „árnyék takarta. Vonásai nem árultak el többet, mint amennyi emléket egy rönk idézhet fel az irtás napjaiból." A tér alvó várakozása egybevág a koldus szunyókálásával, amely ebben a szituációban (és ezzel a hasonlattal) tisztázatlan, ingerlő: lehet valódi alvás, de lehet „rókaság” is, hadi terv. Ezért kezdődik el ennek a képnek a provokálása, vallatása — az érthetetlen szembeállítása (szembesítése) ezzel a túlságosan egyértelműnek látszó, önmagát hétköznapinak, semmitmondónak mutató képpel — saját fegyverével, az adakozással, könyörületességgel, csak éppen a túlzással (a hatszori megismétléssel) visszájára fordítva, önmaga ellentétévé változtatva: felkeltve a támadás, a rablás gyanúját. A tervszerű megközelítés eredményes, az első, alig észrevehető jel biztató: „szeme éberebben villant, mint ahogy várni lehetett a bóbiskolás után”. Az adományt megszolgáló közhely mértéktartó szövegével hitelesíteni próbálja a képet; azt a látszatot akarja kelteni, hogy a 158
