Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 2. szám - TANULMÁNY - Pomogáts Béla: Avantgarde folklorizmus

tek a primitív és archaikus művészethez. A komplex és differenciált formák teljes birtokában éreztek nosztalgiát a naiv alkotások, a természetes gesztusok, a kezdetleges technikák iránt. Illetve az alapvető és összegző formák kutatása során jutottak el ahhoz az archaikus vagy egzotikus művészethez, amelynek végsőkig leegyszerűsített, mágikus és idolikus formáiban, absztrahált, nonfiguratív alakzataiban találták meg a törekvéseikkel analóg eredményeket. Hoszas formai és technikai fejlődés után, a mesterséges fölényes birtokában fedezték fel a kezdetleges formák ősi jelképes erejét. Az egzotikus és primitív művészet termékei sajátos átalakuláson mentek át, elveszítették eredeti szerepüket, s a korszerű kifejezési módok összefüggésrendszerébe helyezve merőben újszerű jelentést nyertek. „A vadember, a barbár, a primitív kifejezés állapította meg Giuseppe Cocchiara — tehát jelkép, paradigma, metafora (...) Ebben a jelképben, paradigmában vagy metaforában a szemünk előtt lejátszódó események, a civilizációnak általunk átélt korszakai és a lelkünket felzaklató krízisek szerint változnak a tartalmak és a jelentések, s azt hisszük, hogy ezekben mindig felismerhetjük érzelmeinket, reményeinket, vágyainkat az iránt, ami szeretnénk lenni, de nem vagyunk.” Az ősi és primitív művészet az avantgarde általánosabb jelrendszeréhez igazodott, a népművészet és a népköltészet formái, hagyományai modern művészi élményekkel és üzenetekkel teltek meg a felhasználás során. A felfedezésnek, az alkalmazásnak és az átalakításnak ebből az egységes, következetes folyamatából jött létre az avantgarde művészet és irodalom folklorizmusa.

A magyar avantgarde végigvitt fejlődésnek és lezárt korszaknak tekintette az irodalmi népiességet, és természetesen elutasította a népnemzeti iskolát (ahogy elutasította a konzervatív népiességgel szembefordult „nyugatos” irodalmat is.) A primitív népi művészetet azonban megbecsülte, elemi esztétikai gesztusnak tekintette, az egyszerűségben és közvetlenségben keresve a művészi igazságot, sőt monumentalitást. Révai József, aki maga is a Ma költője- és teoretikusaként lépett színre az első világháború idején, a következőkben azonosította egymással ezt az egyszerűséget és monumentalitást: „Nem az a szép, ami csöndes, elrendezett, befelé zavaros, begombolkozott, különélő. Nem az irrealitás és nem a kivételes szép, ami a szemeinkbe esik. A szép az, ami nagyszerű. (...) Egyszóval ami monumentális :— és ami önmagában az, saját magánál fogva — szóval ami nem stilizált és nem körülírt és nem analizált — ami egyszerű és közvetlen: ami primitív.” Ebben az értelemben érezték az avantgarde-isták egyszerre primitívnek és monumentálisnak * a hagyományos népművészetet, a népköltészet és a parasztzene eredeti értékeit. A Tett és a Ma köre, elsőnek maga Kassák, nagy elismeréssel vette körül Bartók Béla népdalgyűjtő tevékenységét. A Ma 1917-es Bartók-számában Náray Miklós határozta meg a népdalgyűjtés és a parasztzene művészi jelentőségét. Bartók, szerinte, jellegzetesen magyar, de nem igazán népies zeneszerző, akinek munkásságát élesen el kell választani a tizenkilencedik század népies magyar zenei hagyományaitól, sőt attól a nemzeti stílustól is, amelyet Liszt Ferenc néhány műve képviselt. A parasztzene, amely Bartók munkásságának forrásául szolgált, ősi és eredeti zenei nyelvet adott, olyan nyelvet, amely a primitív művészetek archaikus formanyelvével rokon. Az avantgarde zenekritikusa a magyar és kelet-európai parasztzenét ugyanolyan elemi formának tekintette mint a francia avantgarde művészei az egzotikus és primitív kultúrák művészi termékeit. „Hogy mennyiben egyesült és értékelődött át a parasztiság Bartók ővrjébe — hangoztatta Náray —, az Bartók faji voltán túl leginkább ezen a ponton értődő: magyarországi parasztmuzsika monumentalitása: Bartók monumentalitása, s Bartók legjobb értelműén primitív mélysége és általánossága: a népdal primitívsége. ..) Bartók amennyire nem programosan irodalmia- sodó, s tornyos egyéniségével szemben amennyire nem ia tegnapi romantika egyé- niesedése, úgy ő — és máig legigazibban ő — a ma fordulós életét élő, és így rajta keresztül épül át a népzene ősi monumentalitása a ma monumentalitásává, a népzene rettenetessége a ma erejévé, a népzene magábanéző primitívsége a ma revideáló egyszerűsödésébe. Itt egyesül a Bartók-övr egyik faktora: a népi ősiség a másikkal: Bartók egyszerű, prófétás magábatisztulásával, s itt érem el utoljára Bartók népdalgyűjtésének legigazibb értelmét.”

156