Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 6. szám - Szikszai Károly: Egy augusztusi délelőtt Ágh Istvánnal
mindig tudtam, hogy mekkora költő. Ez a generáció amelyet bátyámul nevezhetek elvezetett engem Illyéshez, találkozhattam Déryvel, részt vehettem az irodalom folyamatosságában, és azt kívánom a fiataloknak, hogy nekik is részük legyen ebben. A választóvonalak legtöbbször nem az irodalomban, hanem az irodalmi életben húzódnak; e kettő között különbséget kell tenni. — A ti indulásotok nagyon nehéz volt. A mienk viszont már jóval köny- nyebb... — Akkor visszafelelek neked. A mi indulásunk állati nehéz volt, de sokkal jobb volt, hogy olyan nehéz volt, mint a ti könnyebb indulástok. Mert a ti dolgaitok között már minden összemasírozódik. A mienkben pedig majd csak előjön az a kis vakondok a földből... — Egyik kritikusod a legutóbbi könyvedről írva tulajdonképpen éljenezte a halálfélelmeidet. Valóban vannak halálfélelmeid? Ágh István érteden arccal néz rám. — Miért, neked nincsenek halálfélelmeid? — De vannak. — Nahát, erről van szó. Gsak itt annyira kiszolgáltatott az ember, borzalmasan kiszolgáltatott. Érdekes, hogy vannak olyan költők, akik nem szolgáltatják ki magukat, csak úgy elmennek oldalt. Hát én ha költőnek képzelem magamat, akkor annyira puritán akarok lenni, mint az Ady. Meztelenül belemenni az egészbe. Hát a Jeszenyin se ment másképpen. Kész. Nincs mese. Ha ezt nem csinálom meg, nem vagyok költő. Manipulálok itt oldalt. Egy sorom se igaz, ha manipulálok. Muszáj nekem ezt csinálni. Meg nektek is. Ez a lényege. Vagy akkor tessék ... tessék másképpen írni. — Szerinted hány költő van ma Magyarországon? Nem az írószövetségi létszámra gondolok. — Nem tudom. Azt hiszed, hogy ezt meg lehet ítélni? Az élet majd megítéli. Azt tudom, hogy én költő vagyok, de hogy milyen költő az már minőségi kérdés. — Min dolgozol most? — írok. Mondhatom úgy is, hogy az új kötetemnek a felével már megvagyok. Olyan ez, mikor az ember építi a házát. Egymást húzzák a versek. A meglevő húzza a meg nem levőt. — A címét már leírtad? — Még nem. — Nem tartod fontosnak? — De igen, éppen ezért. Igaz, van néhány tervem. Ilyenek, hogy Üj, s újabb évre, Sárgában, feketében, Levél száz nyárfalevélen, vagy Galambgyakorlat. Nem tudom. Megjelenik egy gyerekvers kötetem Krumplinyomóhuszár Símmel. Schéner Mihállyal csináltuk közösen. Aztán jövőre jön ki egy új prózakötetem, azt a címet adtam neki, hogy Üres bölcsőnk járása. Azt hiszem jó cím. — És a kötettel mikor leszel kész? — Nem tudom. Én nem siettetem a verset. A verset nem szabad megerőszakolni. Ágh István most tölt magának először. — Van borom is — mondja. Kivonulunk a konyhába. Az asztalra teszi a butéliát. Iszunk. — Nem fogom átírni ezt a beszélgetést. Ügy fogom hagyni, magzatvizesen. — Hát persze — mondja Ágh István, aki a konyhában már nem tűnik költőnek. Csupán a barátom. 576
