Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 6. szám - Szikszai Károly: Egy augusztusi délelőtt Ágh Istvánnal
hogy nem is gondolkodom erről. Olyan vagyok mintha reggel föl kéne kelnem és meg kellene etetnem az állatokat. Nem foglalkozom azzal, hogy mit jelent nekem a hetvenes években költőnek lenni. Én azt csinálom amit tudok. Gondolkodó létté változtatott a világ. — Nehezen írsz? — Ha azt mondom, hogy nehezen, akkor hazudok. Ha azt mondom, hogy könnyen, akkor is hazudok. Én nem úgy írom a verset, mint ahogy az elképzelhető lenne, hogy ott ülök a papír fölött. Én egész életerőben verset írok. — Ezek szerint bármikor tudsz írni? — Mindig tudok írni. Nekem az írás létfeltételem sajnos. — Ezt hogy érted? — Ügy, hogy amikor rendbe tudom magamat szedni, tehát a gondolataim rendbe vannak, akkor nem érdekelnek a napszakok. Most amikor ezt írtam, tudod, amit az előbb mutattam, ezt most így írtam. Lehet, hogy máskor másképpen írtam volna. Nem tudom. Ez nem munkahely. Az írás a gondolkodásnak az a fegyelme, amely egyszer csak megérett arra, amit már megírhat az ember. Erről van szó. És ennek nincsen napszaka. Az én gyakorlatom szerint. Mert lehet délután háromkor, este tizenegykor, reggel tízkor. Mert én már régen tudom, hogy mit akarok írni. Tehát ez nem munkahelyi állapot. Mindent meg lehet csinálni, amikor az embernek eszébe jön az egész. És van még valami nagy dolog ebben az egész írásban, ha én ezt így mondhatom. Csak akkor, amikor a kelés, amikor már ki kellene vágni a kelést mert már annyira nyom, na akkor jön a vers. A vers meg idespriccel. Ezt csinálja. Én meg nézem szegényt. Mert nem én akarom a verset. A vers akarja magát. — Ady Endre valamelyik kritikájában olvastam, hogy 999 szót kell leírni ahhoz, hogy az ezrediket, az igazit megtaláljuk. — Az igazit sokkal előbb találjuk meg mint az ezredik szót. Mert a vers csak az igazságból indulhat. Az már előre megvan. Én tudom, hogy a vers odamegy, amibe ki kell neki futni. Utána már csak össze kell szedni magamat, föl kell öltöznöm, megborotválkoznom és megfürödnöm, hogy ne legyek piszkos ahhoz a léthöz, amit én ki akarok fejezni. — Minden interjúban szó esik a szülőföldről, a gyermekkorról. — Én ezt egészen másképpen fogom föl, mint ahogy ezt te is kérdezed. Azt hiszem te is egészen másképpen kérdezed, mint ahogy én fölfogom. Én ennek az országnak a szülötte vagyok. Nekem ez az ország ahol a nap keleten kél és nyugaton nyugszik. Én nem vagyok se patrióta, se lokálpatrióta. Sokszor el se merek menni a falumba, mert azt mondják nekem, hogy, jaj, már olyat írtál, ami másnak rossz. És nekem ott van az anyám, meg a halott apám. Érdekes módon ezt le akarják tagadtatni az emberekkel, hogy lemasíroztassanak mindenkit, akik velük vannak. Én az egész éleitemet velük tudom elképzelni. Nagyon nehéz dolog ez. Ha én magyar vagyok, akkor magyarnak tetszem lenni. És amikor azt mondják, hogy paraszt vagyok, én azt mondom, hogy persze hogy paraszt vagyok. De nem ez az érdekes, hanem az az érdekes, hogy az ember a saját létét mennyire tudja megfogalmazni. Mindennek az a lényege, amennyire ő létezik. Én itt élek és itt tudom magamat kifejezni. És pontosan tudom, hogy föl kell fedeznem magamnak azt, ami a múltam. És én nem adom el a múltamat! Nem mondok neked most önéletrajzot, mert olyan egyszerű ez az egész. Én úgy képzelem el a ragaszkodásomat a világhoz, ahogy az életem ment. A rokonok, a szomszédok, a barátok. Ez már egy osztály. És én ezt az útvonalat nem hagyom el. Tudod, az a legkönnyebb kritikai mód, amikor arról beszélnek, hogy 573
