Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 1. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Lázár Tibor: Az erdők-mezők ártatlan szívű gyermekei

egy részével — mintegy 30 családdal — 1929-ben telepedtünk le a Nagykanizsa melletti Korpavár falu szélén. A törzs többi része tovább vándorolt. A letelepedett családok az erdőben készítettek kunyhókat, s ott éltek a maguk törvényei szerint. A község lakossága elfogadta a cigányokat, mert munkából (teknőváj ás) éltek és nem loptak. Később a családok között viszály tört ki, mert több családfő dolgozni kezdett az uradalomban, s elhatározták, gyerekeiket iskolába adják. A belső békétlenkedés miatt a harminc család többsége elment, s mindössze négy kunyhónak maradtak lakói, köztük mi is.

1929 őszétől a fűzvölgyi iskolába jártam nyolc társammal együtt. Jólesik ma is visszagondolni a tanító bácsinkra, aki szeretettel és megértéssel fogadott bennünket. Nem engedte, hogy a falusi gyerekek gúnyolódjanak vagy megkülönböztetést tegyenek velünk a játékban, a tanulásban. Ha visszaemlékszem erre, azt hiszem ez volt az első kicsi, de biztos lépés a kiemelkedéshez. Számunkra ismeretlen világba kerültünk. A kunyhó alacsony mennyezetéhez vagy a magas éghez szokott szemünk szédült a tanteremben, s az első hetekben úgy éreztük, forog velünk az iskola, a tanterem. Aztán megszoktuk. A tanulás, a fegyelem, a közösség először furcsa, szokatlan volt, mert minden merőben elütött az otthon látottól vagy megkövetelttől.

A tanulás mindannyiunknak ment, a tanító nagyobb gonddal és többet foglalkozott velünk mint a többiekkel. Ennek köszönhető, hogy senki nem bukott meg közülünk. Ekkor jelentkezett egy másik érdekes dolog az életünkben. Nekünk mint általában a többi cigánynak is, ismeretlen volt a rendszeres táplálkozás, étkezés, la iskolába nem vittünk tízórait, nem ettünk, s ezt a tanító hamar észrevette. Megszervezte az arra vállalkozó szülők között,- hogy egy-egy cigánygyereket kosztoljanak. Így kerültem én is egy parasztcsaládhoz, egyik osztálytársam szüleihez. Jól fogadtak, jólelkű, segíteni akaró emberek voltak. Nem alamizsnát adtak egy lenézett alacsonyabb értékű embernek, hanem segítettek. Még a bizonyítványt is be kellett mutatni nekik az év végén. Végül is a falusiak befogadták a cigányokat, a cigánygyerekeket. Megjegyzem, ennek az alapja az volt, hogy a négy családfő dolgozott, teknőket, melencéket, fakanalakat és egyebeket készített. A cigány szülők és a gyerekeik között ezért keletkeztek az első kisebb-nagyobb súrlódások. Az apák az ősi foglalkozásra — a teknővájásra, faragásra — akarták tanítani a gyerekeket, mert az az ősi szokásnak és a család anyagi helyzetének is megfelelőbb lett volna. A gyerekek tanulni akartak, s olyan munkát végezni, mint a többi falusi gyerek. Nyarankint elmentünk az uradalomba napszámba. Először nem ismertük a paraszti munka fogásait, szerszámait, s a cselédgyerekek mutatták meg miként kell kapálni, répát egyelni stb. A szüléink bizony nem jó szemmel nézték ezt. Az én szüleim is aggódtak értem, féltettek. Apám azt mondta, nem leszek rendes cigány, szegény anyám napokig szótlan és szomorú volt. Az ilyen hangulatot csak szították a harmadik faluban lakó vajda (a törzs vezetője) látogatásai, aki nem helyeselte a tanulást, az ősi törvényektől való elfordulást. Ügyvédnek csúfolt bennünket, amiért iskolába jártunk. Miután túlkorosként kerültem az iskolába, csak öt osztályt végeztem el. Azon a nyáron szólt az uradalmi intéző, menjek el dolgozni a majorba, ad 3/4-ed kommenciót. Disznókat őriztem és különféle gyalogmunkákat végeztem. Ez már komoly munka volt, állandó, biztos megélhetést biztosító. A családunk emiatt több addig ismeretlen dologgal találkozott. Mint kommenciós cseléd kaptam egy kis földet is, amelyet meg kellett művelni. Ma, ha visszagondolok, bizony igazat adok a szólásnak, mely szerint „nehezen megy a cigánynak a szántás”. Mi is nehezen műveltük a földet, mert nem tud50