Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 6. szám - Kende János: Emlékezés Szabó Ervinre
közi szocializmus számos kiválóságával (így Kautskyval és Plechanovval) került kapcsolatba. Fennmaradt levelezésük fontos dokumentuma Szabó Ervin széles látókörének és szerkesztői gondosságának. Mint a válogatás 1909-ben megjelent 11. kötetének kommentárjaiból kitűnt, Szabó Ervin eltávolodott a szociáldemokráciától. Elkedvetlenítették a nemzetközi munkásmozgalomban mind erőteljesebben jelentkező reformista tendenciák, az MSZDP választójogi küzdelmeinek a mindenkori polgári partner ízléséhez idomuló hajlékony opportunizmusa. A kivezető utat a szindikalizmusba vélte megtalálni, amelyhez már korábban is vonzódott, amely a politikai küzdelmet, s főként annak parlamentáris formáját, mint a munkásmozgalomba beszivárgó reformizmus forrását, elutasította. 1910-ben néhány külföldet megjárt munkással csoportot szervezett a szin- dikalizmus magyarországi propagálására. Tevékenységük nem váltott ki jelentősebb visszhangot, de néhány év múlva ez a kis szervezet lett az egyik magva a forradalmi szocialisták csoportjának, a KMP talán legjelentősebb elődjének. Szindikalista korszakában is dolgozott a szociáldemokrata sajtóban, elsősorban a Szocializmus — amelyet közeli barátja, Kunfi Zsigmondi szerkesztett — közölte írásait, de fő publikációs területe a polgári radikálisok napilapja a Világ, illetve a Huszadik Század lett. Itt korlátozás nélkül fejthette ki mondandóját, nem kellett tekintettel lennie az MSZDP vezetőinek elvi aggályaira. Az első világháborút megelőző években írt legjelentősebb műve, a szindikalista nézeteit népszerűén és tömören összefoglaló A tőke és a munka harca c. könyve (1911). Az első világháború kitörése s a II. Internacionálé összeomlása, amely nem kevés francia szindikalistát is magával ragadott, megrendítette. Figyelme az elméleti tevékenység felé fordult. Legjelentősebb műve a Gazdasági szervezet és a háború (1915) című tanulmány, amely az imperializmust leíró marxista irodalom jelentős alkotása. A háború elhúzódása, a tömegek látszólagos passzivitása tévútra vezette. Jászi Oszkárral együtt — s Kunfi Zsigmond ellenében — támogatta az objektíve német érdeket szolgáló Közép-Európa tervet (1916), majd az imperializmus ellenszereként a kereskedelmi liberalizmushoz való visz- szatérést javasolta. Forradalmi ösztöne azonban kimozdította ebből a zsákutcából és mint cselekvő politikus, tetteivel korrigálta vitatható műveit. Hogy a háborús évek ismét aktivizálódó Szabó Ervinjét jobban megérthessük, katalizátori szerepét világosabban lássuk, óhatatlanul szükséges vázlatosan foglalkoznunk a kor magyarországi munkásmozgalmával, a mozgalomban jelenlevő és születő tendenciákkal. Már az 1916-os esztendő eseményei is felrázták a magyarországi munkás- mozgalmat az I. világháború kitörése okozta dermedtségéből. Bár a pártvezetőség 1916 késő őszén kelt jelentése még igen csüggedt hangú volt, már számos tény mutatott egy új föllendülés irányába. Íme a jelentés néhány megállapítása: „A minden képzeletet felülmúló közélelmezési nyomorúság ellen való föllépés, a katonai fölügyelet alá kényszerített gyáripari munkások munkaviszonyából folyó érdekeinek hathatósabb védelme és mindenekfölött a békéért való küzdelem: ezeken a területeken kellett volna és méginkább kellene a közeli jövőben dolgozni olyan elszántsággal és olyan eszközökkel, amelyeknek birtokában — a háború előtt voltunk. De sajnos ... megállapíthatjuk, hogy a teljes jogtalanság lekötöttsége egyetlen ország munkásságát sem sújtotta akkora mértékben, mint a magyar proletárságot. Ilyen viszonyok között nem tehettünk mást, mint azt, hogy — az osztályharc megszokott, de ma lehetetlen eszközei híján — a ma 499