Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám - Turbók Attila: Az őrzött seb üszke (vers)

Hány hát szigora szunnyad a tücsökcirpelés alatt, hány kibuggyant könnycsepp szélesíti a tavat és bugyogva,

zuborogva

hány medencecsontot görget a folyó,

hányféle édes suttogás neszét födi a hó?

Hány ölelés, gőg, förtelmes kaland szittyáiból rebbent a madár, kémlelve, jövőt kerengve, hogy meglássam, idegszálammal megkötözzem?

*

Keilte a hűség, az őrzött seb üszke?

Adósság-e, törleszthető-e a nélkülem-cselekvés, értem-elbukás?

Suhint a szél, a mostani, a vércsatomás szelíd penge, vigyázok az emlékezetre, bakó-gőg ne döntse földre, s mint ormótlan fakalapács, ne döngölje hazudozás. őrizlek hűség-megújulás, viszem a málhát én is, mint a szolgák cipelték esőben, hirtelen lobbant tűzben a motyót, bízván, a legszükségesebbet viszik, míg múlik a csapás, legyen bár dúló had, járvány, árvíz, űzetés, földönfutás.