Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám - Thiery Árpád: Kapcsolatok (regényrészlet)

immal, a másilk viszont oly erővel biztatott, hogy szinte remegtem az ismeretlen cél vonzásától. Nem volt kivel beszélnem erről, Gáspár Bubu hónapok -óta iskolán volt.

A tanfolyamról egyenesen Sztalinvárosba küldtek a mélyépítőkhöz, személyzeti vezetőnek. Huszonegy éves voltam.

Az első hét után elbizonytalanodtam. Akkor még nem arra gondoltam, hogy ez a feladat meghaladja az erőmet, csak rossz érzés fogott el arra a gondolatra, hogy idegen emberek élete tárul föl előttem, olyanformán, mintha illetéktelenül beleütöttem volna az orromat az életükbe. Mi otthon olyan zárkózottan éltünk, hogy az már csaknem egyenlő volt az alázattal. Anyám és apám révén magunkból csak a legszükségesebbet mutattuk meg a szomszédoknak, és erre szoktatták engem is, a nővéremmel együtt.

.Előszar az ólom hiányzott. Aztán az öntőkanalaik. A kóc. Az agyag. Biztos voltam, hogy nem csalnák meg az érzéseim. Egyik este bekopogtam az igazgatóhoz. Alacsony, tüzes ember volt, alig hallgatott végig.

— Mit gondolsz, hogy miért vagy te itt? — rontott nekem. — Ez osztályharc itt, nem pedig hivatal. Vagy te eszed meg őket, vagy ők zabáinak fel téged! Ehhez tartsd magad!

A helyzet fokozatosan romlott. Egy idő után már azzal a tudattal néztem mindenkire, a műszaki rajzolókra éppen úgy, mint az építésvezetőkre, hogy mindent tudok róluk. Azt is, amit saját magukról írtaik, és azt is, amit mások írtak őróluk.

Egyik este benyitottam a kordélyosok szállására. Nagy csönd lett, aztán a brigádvezető arról kezdett beszélni, hogy esős időben a lösztalaj milyen ocsmányul viselkedik. Attól kezdve, ha beléptem egy irodába, az ebédlőbe, a raktárba, vagy bárhová, mindig olyan érzésem támadt, hogy éppen akkor kezdtek el másról beszélni. Előfordult, hogy este korábban végeztem az irodában, olyankor én is a női szállások környékén ólálkodtam, de barátom nem volt, sőt még olyan ismerősöm sem, akivel ilyen dolgokról beszélhettem volna. Magányosan kódarogtam, és hallgattam a telep hangszóróiból az „Edpihent a város, a vidám Jeireván”-t és a „Nem adlak másnak, nekem rendelt az élet”-et, és csak elképzelni tudtam, hogy az épületek mögött miilyen vidám társasági élet folyik.

Társak nélkül egyre nehezebb volt. A legfájdalmasabban mégis az érintett, ahogy a nálam idősebb szerelők viselkedtek velem, még az ötven éven fölöttiek is. Ha közeledtem feléjük, felálltak vagy félreálltak, félbeszakították a beszélgetésüket, a cigarettát kivették a szájukból, és így köszöntek:

— Jónapot, Testvér elvtárs!...

Történtek gorombább dolgok is. Az adminisztrátornők egyik reggel befásli- zott kézzel jöttek be dolgozni. Azt mondták, ideggyulladásuk van a sok írnivalótól. Igazuk volt-e vagy sem, ezt már sohase tudom meg. Én nem tudtam gépelni. Fél perc is kellett, hogy megtaláljak egy t^etűt. A környezettanulmányokat azonban másnapra meg kellett csinálni. Leültem a géphez. Egész nap, egész este, éjfél után kettőig gépeltem. Más irodákból átjöttek megnézni, hogy mit csinálok. Ügy tettek, mintha véletlenül nyitottak volna be. Tudtam, hogy mit gondolnak, de semmit se tehettem ellenük. Csaknem összeroskadtam a fáradtságtól és a szégyentől.

Amikor beállt a jó idő, a mosoda mögött a másik szálláson kaptam egy biztonsági zárral fölszerelt szobát. Ablaka a folyó túlsó partjára nézett, odalátszott Szallkszent- márton, s ha magas volt a víz, az ablakiból a folyót is láthattam. A szállás egyik felében a vasbetonszerelők laktak, a másik felében az irodaiak, főleg bérelszámolók és műszaki rajzolók.

Vasárnap este volt, amikor Soltész kopogott az ablakon. Közelebbről nem ismertem őt, csak annyit tudtam róla, hogy a munkaügyi osztályon dolgozik, és a pártirodán részt vett egy megbeszélésen. Amikor kiment a szobából, a párttitkár kiterítette elém a helyi újságot, és rámutatott egy cikkre.

— Ezt Soltész írta.

Végigolvastam. Néhány sorára még ma is emlékszem: „A hetenkénti bérfizetés a kapitalizmus öröksége volt. A fizikai, dolgozókat elválasztotta tőlünk, értelmiségi dolgozóktól. Most ez a válaszfal ledőlt, mert az ő bérüket is havonta számolják majd el, és valamennyien kéthetenként kapunk fizetést. A havi bérelszámolás újabb lépést jelent előre a fejlődésünkben ...”

Soltész nálam is magasabb volt. Amikor belépett hozzám, az ajtóban le kellett hajolnia. Fontos arccal nézett rám, és hivatalos volt, mintha egyenruhát viselt volna.

— Jöjjön, mutatok magának valamit! — hívott sürgetően.

430