Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 5. szám - Thiery Árpád: Kapcsolatok (regényrészlet)
THIERY ÁRPÁD Kapcsolatok (RÉSZLET) — A csárdában azt mondtam magának, hogy minden lehettem volna — kezdte Testvér András a történetét. — Ezt úgy kell érteni, hogy többre tartottam magamat azoknál, akikkel együtt dolgoztam. Úgy láttam: a lányokat és a fizetést leszámítva minden iránt közömbösek. Egyik nap olyan volt nekik, mint a másik. Engem érdekelt, hogy mi történik körülöttem. Az is érdekelt, amit csináltunk, annak ellenére, hogy vonalra beosztott szerelő voltam, és csak arra kaptam megbízást, hogy a csőhálózat megfeleljen a rajz előírásainak, és a tömítés kibírja a próbanyomást. Mégis, amikor a kubikosok hozzákezdtek az árok betemetéséhez, nekem ez valahogy mindig rosszul esett. Szerettem a munkámat, a társaimmal is jól kijöttem. A művezető értett a szakmához és emberséges volt, a munkahely ellen se lehetett kifogásom. Mégis, esténként egyre többször törtem a fejemet: hogyan fordíthatnék az életemen? Régóta gyötört ez. Hogyan lehetne az egészet jobban, vagy legalábbis másképpen csinálni? Nagy munkákra vágytam. Dicsőségre is. Utólag se tudom jobban megmagyarázni, hogy pontosan mire gondoltam, csak azt éreztem, hogy többre vagyok képes a társaimnál, és nem sajnálnék semmiféle áldozatot, csak történjen velem valami. A kockázattól se riadtan volna vissza. Az is megfordult a fej emban, hogy szólok egyszer a művezetőnek, avasson be a tudományába, én pedig hálából segítők neki, amiben tudóik. Csakhogy én esténként sokkal nagyobb erőt éreztem magamban annál, mint amivel a művezető kezdeni tudott volna valamit. Olyan elhatározásokra sarkallt, hogy szinte megijedtem a saját merészségemtől, s mivel egész pontosan nem voltam tisztában azzal, valójában mit akarok: féltem, hogy elárulom magamat, és kitudódik, milyen gondolatok járnak a fejemben. Mégis, hajszálon múlt, hogy nem mentem át a betonútépítőkhöz. Egyik vasárnap reggel csöngették az ajtón. A háziasszony kiment a temetőbe, egyedül voltam otthon. Ismét csöngettek, de még mindig nem keltem föl az ágyból. Gondoltam: majd megunja és elmegy, de újra és újra csöngetett. Végül kimentem. Mihók Lajos állt az ajtóban. Alaposan meghízott ahhoz képest, amilyen hét-nyolc évvel azelőtt volt. Kifeszült a sötét, ünneplős ruhából, tokája rágyűrődött a vörös nyakkendő csomójára. Fekete gombszeme szemrehányóan villant rám, aztán a vállam fölött benézett a konyhába. A karjával félretolt az ajtóból. Nahát, ezt a meglepetést, vagy valami hasonlót akartam mondani, de nem jutottam szóhoz. — A füleden ültél? — kérdezte, és körbejárta a konyhát. — Félórája csöngetek. De semmi ez ahhoz, hogy hetek óta kódorgók utánad. A franc, hogy nem tudsz a helyeden maradni? A régi lakásnál kezdtem, ahol anyáddal laktál. Aztán szállásról szállásra... — Ez a szobám — mutattam az utat. Mihók leült a heverőmre, lábait maga elé nyújtotta. A nadrágszárát feljebb húzta, hogy ne gyúródjon a térdén. A nyakkendő csomóját is megigazította. Úgy viselkedett mint egy vendég. Nemcsak az zavart, hogy sohase láttam őt ünneplős ruhában, én csak a kifakult, agyonfoltozott ceigruhájára emlékeztem, amire rézdróttal kötözte fel a gombokat. Nemcsak az volt meglepő, hogy ennyire meghízott. Idegen lett. Nem tudtam azonosítani a hét-nyolc évvel előbbi Miihók Lajossal, akivel tanonc koromban együtt dolgoztam a Váci úton, és úgy viselkedett velem, mintha apám helyett apám lett volna. Úgy gondoltam, az eltelt évék miatt van ez így. Énre zavarba jöttem: talán én is megváltoztam az ő szemében, és ezért viselkedik ilyen furcsán? Volt otthon egy kevés borom. Előkerestem a szekrényből. Mielőtt azonban töltöttem volna, Mihók elhárította. — Köszönöm nem élek vele. Elcsodálkoztam, mert amikor együtt dolgoztunk a Váci úton, munlfca után többször beivott és én kísértem haza. 426
