Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 5. szám - Fábián László: Minden ősszel van búcsú (elbeszélés)
nyeli tekintetem elől a föld, miként az asszonyok jajveszékelését a füst, amitől aztán — ha lehet — még kormosabbá és sötétebbé válik megérkezik Csucsori is: most már hárman vagyunk hárman téblábolunk, nem tudunk mihez kezdeni magunkkal, esetleg Fik- szit kéne vigasztalnunk, ha egyáltalán rászorulna, de mintha nem is az ő pajtájuk égne, nyoma sincs benne keserűségnek, lehangoltságnak aligha érti ezt az egészet most ismét lehunyom a szememet, így legalább azt láthatom, amit akarok és én ezúttal legszívesebben Türüszt látom, amint a színben fapuskámat faragja és meggyőződéssel erősítgeti: minden ősszel van búcsú . .. EPILÓGUS búcsúk múltak, búcsúk jöttek, a gyerekek, kamaszok megnőttek, a fölnőttek megöregedtek: az élet változott minduntalan, miként változik most is, és már megkezdték, folytatták, sőt, be is fejezték a maguk útját: voltunk, amik nem akartunk lenni, nem lettünk, amik akartunk lenni: a kisfiú — például — nem lett katona, noha sokáig ábrándja volt: a katonaságom véget ért Türüsz fapuskájával; Türüsz viszont aligha akart szinte fiatal legényként halott lenni, ha mégannyira szép is volt a temetése, amelyre a lányok nem is feketébe, hanem fehérbe öltöztek, mintha mindannyian a menyasszonyai lettek volna, és fehérlettek, mint Türüsz vére, amelyből lassan, vonakodva fakul ki az élet (a vénasszonyok a faluban azt beszélték, hogy az anyja átka fogant meg: lám, isten nem ver bottal) és a temetésre Türüsznek immár pontosan olyan lett a színe, amilyen a halotthoz illik; földi pályafutásán minden bizonnyal ez volt az egyetlen alkalom, amikor megfelelt az illendőségnek, a kisfiú pedig csak a távolból hallotta ezt a számára rettenetes hírt: nem vehettem részt a temetésén; Türüsz tehát végleg eltűnt egy kizárólag csupán személyes használatára szánt bunkerban, Csucsori viszont egy olyan bunkerban tűnt el egy időre, amelybe többed magával „meghívott” vendég volt, ahol a mondás szerint mindegyikünk számára van egy tégla (tehát nem az a riasztó agyagillat, agyagnyirkosság, ami Türüszében), mert valami olyat tett, amiért a világ megítélése szerint ez jár, és én mégcsak kétségbe sem vontam, hogy megérdemelte, hiába lett a kisfiú is fölnőtt; ezeket a dolgokat sosem leszek képes követni, és minden bizonnyal Fikszi sem, aki most már bölcsebb: nem tart fekete kutyákat, hogy minduntalan valakire ráuszítsa, ehelyett legszívesebben Tajti muzsikáját hallgatná, ha az még egyáltalán hallható lenne és nem választotta volna a hegedűs is inkább a Türüszt hallgatóságul udvarunkon a gödör betellett, nagyanya leándere elvirágzott, prémsapkámat megették a molyok, anyám kerékpárja elgurult valahol a háború lejtőjén, és Kerát is egy papírba csomagolt urnában tették be minap sógornője hálószobájába, ahol békésen megfértek a másnapi szertartásig a szívemig érnek lassan elcsöndesülő emlékeim az őszi búcsúkon legszívesebben végig kiáltoznám a falut, ha egyáltalán válaszban reménykedhetnék, ehelyett inkább betérek egy-egy házba: harapok a hatlaposból, kihajtós süteményből, mézesből, szilvesztercsókból, kráfliból. . . 417
