Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám - Fábián László: Minden ősszel van búcsú (elbeszélés)

nem tudtam: látnom kellett minden áron a pénzemet, mintha máris itt lenne a búcsú, ahol majd szabadon vásárolok ezt meg azt, bármikor fölülhetek a ringlisre is, ha netán lenne rádöbbentem, hogy undorodom ettől a vakondok-léttől, hogy már nem szeretném, ha minél tovább tartana — akár azonnal is bemennék a faluba; a prémsapkám sem készül itt el soha, de a nyárig semmiképpen Liza néniből nem néztem ki ekkora szónokot: szinte csak ő beszélt, Lajos bácsi is csak vakkantgatott közben s a gyanú homálya terjengett lelkemen egy kép zilált álmaimból: Liza néni megemeli kötényét és az alatta rejlő ruhazsebbe csúsztatja erszényemet a lukas húszfilléresekkel ez a kép többször visszatért a kisfiú ezekben a napokban egy számára alig ismert világgal találkozott: a körkörös álmok zuhanásai szinte alig megfogható gyötrelmet okoztak neki, ha a kötény által eltakart erszény képével vetette össze azonkívül ebben a világban a gyerekek is fölnőttesen beszéltek, szabad volt disznólkodniok, nem igen kérték számon rajtuk dugd bele, húzd ki: lesz egy kicsi ruszki! gyanította, hogy ez már akkora disznóság, ami csak azért megy el a föl­nőttek előtt is (hiszen Kera fűnek, fának ezt harsogta), mivel rendelkezik va­lami egészen alamuszi aktualitással: már a fölbukkanó félelmeket csúfolja kapzsiság vagy inkább észérség (feléjük így mondták) kerítette hatalmába az embereket, mindenki elhitt a másikról mindent: képesnek tartotta lehúzni a gyűrűt a pilóta elszenesedett ujjáról, elemelni egy gyerek megkuporgatott fil­lérjeit Tajti esetlen muzsikája úgy vágott, hasított bele ebbe a levegőbe, mintha lapát csikordult volna kavicsban, és olykor érezhető a ritkás koccanások za­mata — fájt és jólesett egyszerre, ha nem is mindenkinek a gúny pedig minduntalan, mint repesz valami gránátból az embereknek már lemoshatatlan agyagszagúk volt, mint a vakondoknak vagy a földi kutyának, és a temető sem látszott annyira érthetetlennek, riasz­tónak, mint korábban a létezést csak hasonlatokban lehetett megfogalmazni, annyira nem vol­tak azonosak a jelenségek, a tárgyak önmagukkal a kisfiút egyre kevésbé nyűgözte az eljövendő búcsú ígérete, amelyben különben is olyan sokan kételkedtek, mivel ábrándjai pénztárcájának eltűnté­vel értelmüket is elvesztették a Hold világos éjszakánt ugyanolyan malackodásnak érezte, mint Kera leg­újabb mondókáját: talán ez lesz a zene — Tajti előadásában — búcsúkor a ringlispilhez, amelynek üléseiből majd Fikszi fekete kutyája és a Pacsoli vi- csorgat szemem nem nyitom föl, csupán a látatlanba szaglászom, valami furcsa, keserédes illat keveredik a bunker földszagával, ismeretlen, ám azért ismerős, csak éppen nem tudok visszaemlékezni, honnét, de akkor eszembe jut nagy­anyám amint reggelente tüzet rak a konyhában, eszembe a szalma füstjének 415

Next

/
Oldalképek
Tartalom