Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 5. szám - Fábián László: Minden ősszel van búcsú (elbeszélés)
— a szamár az szamár! (Fikszitől ez elég nagy bölcsességnek látszik, ha meggondolom, hogy esztendő múltán — akkor már iskolások lévén — lebújt. a pad alá és a különböző színű zsírceruzáival elképesztően kikente magát, az egész tanterem rezgeti a hahotától és Brázovits fingjaitól, amiket ebből az alkalomból megeresztett, a mesterünk pedig — legyűrte szigorú mosolyát is — Fikszit fölállította a pad tetejére és háromszor elkukorékoltatta vele: szamárvagyok, ami Fikszinek akkora gyönyörűséget okozott, hogy meg is toldotta egy ráadással: azt hittük, sosem száll már le a padtetőről) — a Türüsz lement a kertészházhoz nem akartam mindjárt az esti hegedűszóval kezdeni, éreztem, Csucsori csípős kedvében van Kera piszkálódásai miatt, azért választottam elsőnek a sejtelmes hírt: Türüszre nem tudtunk nem figyelni elképzeltem: Türüsz megint valami titokra bukkant, szenzáció után nyo-. moz, már csak ott lenni is dicsőség, ám az sem lehetetlen, szüksége lesz ránk, jóllehet, az nem Türüsz volt, aki bárkire is rászorult volna; de az is lehet, hogy onnét akar újabb hírekkel meglepni bennünket, másokat — akkor is érdemes nyomában lennünk Türüsz nem szerette, ha utána szaglásznak ezért nem lehetett Türüsz után szaglászni sosem volt ott, ahol valami szaglószerv lett volna, egyáltalán: mindig másutt volt Csücsörít az újabb kudarc arra késztette, hogy kővel beverje a kertészház egyik kis ablakát tehette: mire fölfedezik, már semmif sem lehet kideríteni elrejt a történelem Csücsörít, azt az ökröt úgy elrejti majd a történelem, hogy talán nem is akadok rá egy idő után, ha keresném sem, pedig mi volt ő — Türüszhöz képest — a rejtezkedésben — maholnap ez a gödör is betelik — mondta Tajti édesanyja egy alkalommal, amikor fölkönyökölt a pallangra és áttekintett hozzánk: olyan volt, mint az érett napraforgó leszáradt virágjával, nyögött és sóhajtozott, pedig miért lett volna szomorú, hogy eltűnik az a gödör? lesznek még gödrök, süllyesztők, csoda-e hát, ha Türüsz, Csucsori is eltűnik: ki-ki a számára kijelölt módon? tétováztunk túlságosan sok lehetőség nem lévén, elindultunk vissza a bunkerok felé, hiszen — legalábbis átmenetileg — ezeket kellett otthonunknak tekintenünk, onnét várhattuk az utasításokat, javaslatokat, a bunkerokat zümmögték körül nagyanyáink sopánkodásai, keserves jajdulásai, amiket a romló világ elviselésére aszalódó zsigereikből, kopott gégéikből fölbugyogtattak, ott serénykedtek kotlósanyáink, hogy a minduntalan veszélybe rebbenő családokat újfent ösz- szetereljék, szárnyaikkal óvón befödjék, mert elszámoltatásban, felelősségre vonásban reménykedtek: a visszatérő apák számvetésére, mintha erre, akár ebben a pillanatban is a legcsekélyebb remény lehetett volna, ám ők éltek, éltetni akarták a bennük továbbélőket, és nem volt az a tömény agyagillat, földszag, ami ettől eltántoríthatta volna őket: megélték a szimbólumokat is, nem pedig kigondolták, ami viszont különbség: esetleg könnyebb, esetleg bonyolultabb: egyik vállukat terhek nyomják, a másikon madár kuvikkol — húgaink, öccseink rínak, nem értik, hogyan kerültek ilyen helyekre, miért a ho407
