Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 4. szám - SZEMLE - Lőrinczy Huba: Rónay György: Kakucsi rózsák
Rónay György: Kakucsi rózsák szemle Intsük ez egyszer félre a túl készségesen tolakvó sztereotípiákat. Ne emlegessük az Ezüstkor-generációt, ne tiszteljük a szerzőt költészetünk — hovatovább — „nagy öregének”, ne álmélkodjunk sokműfajúságán és termékenységén, s ne kezdjünk méricskélni tüstént: miben s mennyire változott (fejlődött, gazdagodott stb.) a líriikuns világa utolsó versesköteteihez képest. Épp elég fölfedezni-, megrendülni- és gyönyörködnivalót tartogat ez a megkapóan szép kiállítású könyv önmagában i^. Ám ha elutasítjuk is a pontoskodva latolgatás gondolatát és gyakorlatát, mégsem haszontalan fölemlíteni egynémely összefüggéseket: a Rónay-életmű szervességét igazolja az egyik, a versírás, a költői teremtés titkaihoz visz közelebb a másik. S e kettő meglelésében nem is kell túl messzire (pl. a húsz évvel ezelőtt megjelent regényig, A nábob haláláig) hátrapillantunk, elég, ha figyelembe vesszük a Kakucsi rózsák közvetlen környezetét. Jobban és mélyebben megérti Rónay György emberialkotói világát, aki még nem feledte az 1975-ös Jegyzetlapok és a tavaly megjelent Júdás-utószó tanulságait, s megérzi bennük most, utólag megannyi vers magzatmoccanását. Filológusok dolga lesz majdan összevetni tanulmányt, jegyzetcsokort és verskötetet, s kimutatni témák, motívumok, képek és hasonlatok azonosságát, nem ritkán szövegszerű egyezését — itt bízvást beérhetjük az egyszerű regisztrálással. Gyermekkor és családtörténet, betegség és életfilozófia (s még mennyi más!) az alakváltás szép példájaként lírai halmazállapotot ölt a Kakucsi rózsák lapjain. Szavakból és csöndből épül össze a vers — figyelmeztet az egyik jegyzetlap, s valósítják meg a kötet legjobb darabjai. (Sok van belőlük). (Rónay mesterfokon társítja a kimondást az elhallgatással, s még igénytelenebb verseit is övezi általában valamelyes sejtető holdudvar. Líraeszménye- régtől ismerős. „Az artikuláltságot mindjobban elvesztő és mind programszerűbben elutasító költészet korában” (hogy kiváló Pan Tadews-fordításának utószavát idézzük) büszkén vállalja a tagolt és érthető — ha úgy tetszik, hagyományos — verselés összes „ódiumát”. Egyszer-másszor oda is legyint az eltökélten újmódi eszményekre (Régiek és újak vitája, A gyermek és a szivárvány, Chopin), de nem fecsérel rájuk túl sok időt. Ügy polemizál, hogy csinálja a magáét. Ez a költészet csak látszatra „halk szavú”. Mi inkább fegyelmezettnek mondanék. Nyers kiáltások, látványos vagdalkozások híján is nagy — de mindig kordában tartott — indulatok izzanak a mélyén. Rónay a szublimálásban is kiváló: a szatírának szánt vers inkább vibráló iróniájával feledhetetlen (ötödik szatíra). Bármekkora az érzelmi amplitúdó, a kifejezésmód nem lendül szélsőségekig: arra késztet, hogy a temperált nyelvi formák mögé lássunk. A „mívesség” unalomig koptatott verdiktje is csak erős megszorításokkal érvényes a Kakucsi rózsákra. Ha kell, vállalja e kötet az érdességet vagy a kopárságot is (Záróra, Imitatio, Szerda este), hogy másszor rímek és ritmusok jóleső szabályosságával ellenpontozza szomorú mondandóját (Térkép, Ballada régi dologról), vagy épp egy — nyelvében is Berzsenyire alludáló — aszklépiadészi szer377
