Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 4. szám - TANULMÁNY - Ágostházi László: Műemléki együttesek védelme falun

művészet fejlődésének az elmúlt száz év alatt kibomló áramlataiba, folytatói, nem egyszer megújítói a hagyománynak. De az olyan műveket, mint többek között Kondor „A szentek bevonulása a városba", Ország Lili „Rekviem”-je vagy Schaár Erzsébet és Deim Pál plasztikái, már nehezen lehetne fejlődési sor láncának tekinteni. Mégis nehéz lenne elképzelni róluk, hogy a világ más táján készülhettek volna, csak itt, a közép-európai valóság talaján megfogalmazható eszmék, érzések, mondandók fogalmazódtak meg bennük, mint ahogy ezt tükrözi az eredményekkel és bukásokkal teli harminc év anyagát reprezentáló többi mű is.

A kiállítást azonban, mint ahogy erre a rendezők által választott cím fel is szólít, elsősorban nem úgy kell megítélni, hogy mennyiben reprezentálja a harminc év művészeti fejlődését, hanem a kiállított művek egyedi értékét kell szemügyre venni. Tény, hogy. régen lehetett egy kiállításon ennyi jó művet együtt látni. Az áttekintést segíti a korrekt és esztétikai szempontokra is ügyelő rendezés, néhány részlet — mint például a Ferenczy Béni—Bernáth Aurél párosítás, a Korniss-sorozat, a Deim-„fülke” — rendezői telitalálat. Ami pedig a művészeket és a műveket illeti? A kiállítás missziót teljesít és elégtételt is szolgáltat. Hiszen olyan kiváló művészek kaptak reprezentatív helyet, akik furcsamód eddig Budapesten még nem mutathatták be gyűjteményes anyagukat, mint az egyik legnagyobb élő magyar festő, Korniss Dezső vagy a nagy anyaggal méltón szereplő Ország Lili. De a legszűkebb szakmai körön túl ki ismerte Martyn Ferenc és Jakovits József izgalmas szoborkompozícióit, az úgyszólván ismeretlenül elhúnyt Veszelszky Béla műveit vagy a méltatlanul háttérben levő Vaszkó Erzsébetet? Nem beszélve a régen látott vagy kiállításon egyáltalán nem, vagy csak nagyritkán látható művekről, mint Somogyi József életének főműve, a „Corpus”, Kondor remekei — közöttük a már- már a „Darázskirály” szintjét elérő „A bor” című kis „ikon” vagy a látomás erejű „Szent Péter és egy nő” —, Barcsay Jenőnek a monumentális művészetünkben mérföldkővé vált „Asszonyok” mozaikterve, Bálint Endrének az 1960 körül festett sorozata, Kiss Nagy András „Memento”-ja vagy Vilt Tibor „Kategóriák” kompozíciója — és sorolni lehetne még a kiállítás rangját emelő, kitűnő művek sorát. Végül — válaszul azoknak, akik kétségbevonták ezt a sokunk által már régóta tudott tényt — az itt kiállított művek is bizonyítják, hogy Deim Pál nemcsak az elmúlt harminc év, hanem a XX. századi képzőművészetünk legnagyobbjai közé tartozik.

Jó, sőt kitűnő kiállítás tehát a „Képek, szobrok a 30 év magyar művészetéből”, azt a babonát is szétf oszlat ja, hogy a volt várpalota termeiben nem lehet szakmailag is rangos és kiállítás rendezés szempontjából is megoldott kiállításokat rendezni, és bizonyítja azt is, hogy elodázhatatlan a kortárs magyar művészet legjobb alkotásait állandóan bemutató kiállítás.

BARCSAY JENŐ: ASSZONYOK (MOZAIKTBRV)

370