Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 4. szám - TANULMÁNY - Panu Kaila: Hakali - egy finn munkásfalu
A helyiségek ugyanolyanok voltak mint a kisebb méretű gazdaházakban, csak a pitvar hiányzott (ezt később mint tornácot kapcsolták a házhoz), és csak egy kamra volt és a lakószoba is kaimra nagyságú. Az épület közepén volt a kemence, melynek hátsó fele átnyúlt a falon és a kamrát melegítette. A szobák választófala takarékosság céljából gyakran csak deszkából készült. A paraszti építkezés típusát ez a házikó képviseli, mely aztán a munkáslakások előképéül is szolgált. 2. NÉPI ÉPÍTÉSZET — MUNKÁSSÁG Lappee ipari fejlődése a Saimaa-csatorna építésével 1857-ben indult meg: út nyílt a terület hatalmas erdői és a tenger között. A norvég Salvesen testvérek alapították a Lauritsala fűrésztelepet 1891-ben éppen a Saimaa-csatorna bejáratánál, nagyjából 1 km-re Hakali falutól. A kezdetben szerény fűrésztelep munkásai a gyár barakkjaiban laktak. 1906-ban a fűrésztelep leégett, majd sokkal nagyobbat és modernebbet építettek a helyére. Ez volt az első vasbetonból és mészkőtéglából épült fűrésztelep Finnországban. A munkások száma megsokszorozódott, a közvetlen környék után már a távolabbi vidékekről is jöttek. Ebben a szakaszban jött létre Hakali kunyhójalu. A hakali parasztgazdák szívesen adták bérbe a munkásoknak a megművelésre alkalmatlan sziklás vagy egyébként sem használható területeket házépítésre. A pontos telekhatár vagy a házhely nem volt 'kijelölve. A parasztgazdával egyezséget kötött munkás saját belátása szerint építhette oda a házát, ahova akarta. Természetesen gyakorlati okokból az építkezésnél figyelembe vették az utakat. Mindenki maga épített jobb vagy rosszabb tudása szeriint, hiszen a munkabér csak a megélhetésre volt elég. A szakmunkákhoz a faluban lakó mesteremberektől kaptak segítséget, és néha kalákát hívtak össze, hogy felrakhassák a tetőt. Építési anyagként gerenda helyett a fűrésztelep eladásra alkalmatlan maradékdeszkáját használták. A munkások ingyen jutottak ehhez a tüzelőfához. Sok ház építése évekig tartott: az építkező a munkanap végén néhány deszkadarabot vett a hátára és aztán este összeszögelte őket. Mondják, hogy a legjobb házak a teleptől legmesszebb épültek, és a legrosszabbak a legközelebb: a legerősebb építkezők bírták a legmesszebb hordani a rakományt... A falakat pedig az ingyen kapott fűrészporral szigetelték. A maradékfát másképpen is használták: a falépítésnél az egész rövid deszkadarabokat úgy rakták egymásra mintha téglák lennének. A legigényesebb és legdrágább szakasz a kemence - és kéményrakás volt, bár kőművest olcsón kaptak a faluból, de téglát és maltert pénzért kellett venni. Az ablakokat is meg kellett venniük, de a számukat meg lehetett változtam. Ablakokat és ajtókat meg téglákat is a lebontásra ítélt házakból lehetett szerezni. Szabvány épülettípussá vált az előbb leírt kétszobás, egykemencés házikó — valójában gyakran anyagi eszközök hiányában először csak egy szobát építettek, ahol megkezdődhetett az élet, és csak aztán folytatták lassanként az építést. A lakóépület mellé meg udvari épületet is kellett építeni: a nélkülözhetetlen kis szaunát, a fáskamrát és az árnyékszéket, néha disznóólát, juhaklot vagy tyúkólat és később istállót is. A szauna különálló épület volt, a többi helyiség vagy együtt volt, vagy mindet egy sorba építették. A ház udvarához tartozott még krumpliföld, pince sőt néha kút is. 1910-re Hakali falu magja már felépült — kis szürke házak sora néhány utca mentén. A következő fejlődési szakasz csak az 1920-as években indult meg. A munkások életkörülményei egy kicsit megjavultak és az életszínvonal emelkedni kezdett. Az új házakat általában másfélszintesre építették: az emeleten két szoba volt úgy egymás mellett mint a földszinten, de ferdetetejűek és keskenyebbek, oromablakokkal. A ház sarkához pitvar kapcsolódott, amire szükség volt az emeletre vezető lépcsők miatt is. A felső kamrákat általában bérbeadták, hogy extrajövedelemhez jussanak. Hogy tágasabbá tegyék az emeleti teret, szívesen építettek úgynevezett 360
