Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 4. szám - TANULMÁNY - Román András: A magyarországi népi műemlékek fogalomkörének meghatározása

tegnap még élő volt, lassan múltbeli kategóriává vált. Űj, teljesebb megközelítésből merült föl a műemlék fogalma is. Hazánkban az elsők között, már 1949-ben törvény határozta meg, hogy egy épület néprajzi okból is lehet méltó a műemléki védelemre.

Nemzetközi szinten az 1964. évi Velencei Karta volt az, amely első ízben sorolta a műemlékek közé a népi műemlékeket. „A műemlék fogalmán olyan önálló építészeti alkotásokat és városi vagy falusi együtteseket értünk, amelyek valamely sajátos kultúrának, jelentős fejlődésnek, vagy történelmi eseménynek tanúi. A műemlék fogalma nemcsak a nagy alkotásokra terjed ki, hanem azokra a szerény művekre is, amelyek az idők folyamán kulturális jelentőségre tettek szert” — mondja a Karta.

A legnagyobb zavar akörül az alapvető kérdés körül van, mit is tartunk egyáltalán népi műemléknek. Hosszú idő óta formálódik Magyarországon az egységes álláspont, s talán ma sem alakult ki ‘teljesen. A népi műemlékek egyik nagytekintélyű kutatójának véleménye szerint ilyen fogalom voltaképpen nincs is, inkább néprajzi jelentőségű műemlékekről kellene beszélni. Vannak olyanok, akik a mezőgazdasági termeléssel kapcsolatos minden építészeti emléket népi műemléknek tekintenek. Ebből a meggondolásból sorolták ide a jellegzetesen nagyüzemi termeléshez kapcsolódó, népi építészeti alkotásnak — szerintem — nem számítható szán- tódpusztai máj or együttest, a keszthelyi Georgikon mezőgazdasági főiskola épületeit, vagy a monostorpályi tubusmagtárakat. Nagy a bizonytalanság a népi eredetű egyházi emlékek tekintetében is. A hivatalos nyilvántartás szerint a szamostatár- falvi szép kis gótikus templom népi műemlék, a csempeszkopácsi vagy egregyi románkori templom azonban nem. Ki tudja megmondani, vajon miért? Csak nem az az ismérv, hogy Szamostatárfalván önálló harangláb is áll a templom mellett? De akkor népi műemlék a nyírbátori református templom is, mert annak is van haranglába, vagy nem népi műemlék maga a harangláb sem, mert olyan nagy?

Ha egy országon belül ilyen ellentétesek a vélemények, nem csodálható, hogy nemzetközileg sincs egységes vélemény, de még egységes szóhasználat sem. Nálunk, Magyarországon polgárjogot nyert a „népi építészet” kifejezés, a világnyelvekben azonban több, eltérő szó is él. A francia „architecture populaire”-t mond, de él az „architecture rurale” is. Az angolban talán a „rural architecture” a leginkább használatos, de a „people’s architecture” is. Érdekes, hogy míg „folk music”, minit kifejezés létezik, „folk architecture” — tudomásom szerint — nem. Oroszul „narodnaja zodcsesztvo”-nak mondják ezt a fogalmat, s a németben is talán leginkább a „Volksarchitektur” járja. Mindez azonban közel sem olyan egyértelmű mint a magyar nyelvben és köztudatban gyökeret vert terminus technicus.

E kétségek hatására kezdtünk hozzá Magyarországon ahhoz, hogy saját magunk számára, magyar használatra, anélkül, hogy véleményünket exportálni akarnánk, tisztázzuk a népi műemlékek körét.

E legutóbbi években nálunk terjedő felfogás szerint a kérdés megoldását a társadalmi munkamegosztás oldaláról elemezve lehet megtalálni. Ez a gondolatsor abból indul ki, hogy az építészetben — az osztálytársadalmak kialakulása óta — erős a munkamegosztás. A ma ismert fogalmak: építtető, tervező, kivitelező, évezredek óta élnek. A triászból az építtetőé a meghatározó szerep, ő dönti el, mi épüljön, mekkora legyen és mennyibe kerülhet az épület. A tervező e keretek között a hogyanra válaszol, a kivitelezők hada, a mesteremberek és segítőik semmibe em szólhatnak bele, legfeljebb a munka jó vagy rossz minőségébe.

Az osztálytársadalmak kezdete óta azonban az építtető általában — hogy milyen lényeges kivétellel, azt mindjárt meglátjuk — az uralkodó osztályhoz tartozó személy, család, közösség vagy intézmény volt. A rabszolgák nem építkeztek, jóval később — legalábbis Magyarországon — a munkások is alig. Nem volt ehhez lehetőségük, se telkük, se pénzük. Politikai és gazdasági értelemben vett uraik építtették számukra a lakhelyet, a munkahelyet és a legszükségesebb közösségi épületeket. Az antik Róma sokemeletes tömegszállásai éppúgy az uralkodó osztály által diktált vagy megengedett igényszintet fejezték ki, mint a XIX. század bérkaszárnyái.

350