Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 4. szám - Száraz György: Az élet vize (Komiko- tragédia)
BEOVULF (éles, határozott hang): A király halott! Átveszem a hatalmat! LISOLFUS (abbahagyja a nevetést): Mit veszel te át? HATTO: Kicsoda? Te? GONTRAN: Tiltakozom! GODIVA (felegyenesedik Clodius mellől): Ector, hallod! (Királynői fenséggel): íme a királyotok! GONTRAN: Kölyök még! BEOVULF: A gyám én vagyok! HATTO: Ki az ország prímása? LISOLFUS: Ez nem egyházi ügy! A gyám én vagyok! GODIVA: Térdre, kutyák! Ector, szólj már! GONTRAN: Pofa be, ribane! LISOLFUS (Godivára): Vidd, Balor! A tied! HATTO: Az egyház! BEOVULF: Az országtanács! BALOR (kapkod Godiva után, röhög): Gyerünk, cicám! GODIVA (fiaskót kap a kezébe, az asztalra ugrik, mint egy kocsmai verekedésnél): Gyere, te strici! Szétverem a pofád! ECTOR: Rulon! A testőröket! (Csak Rulon és Hermon áll mozdulatlanul a király mellett.) CLODIUS (megmozdul, kinyitja a szemét, szétnéz): Semmi nem változott. HERMON: Csak éppen halhatatlan lettél, uram. GODIVA (sikít): Él! ECTOR: Apám! (Godiva leugrik az asztalról. A rend azonnal helyreáll, mintha semmi se történt volna.) CLODIUS (izgatottan, Godivához): Látsz rajtam valamit? GODIVA (bizonytalanul): Nem tudom ... Igen. CLODIUS (mohón): Mit látsz? GODIVA: Az arcod ... Mintha más lenne. Megváltozott. (Ectorhoz, bizonytalanul): Ugye? Megváltozott? CLODIUS (Ectorhoz): Te is látod? Beszéljetek! Mit láttok? (A többiek kétkedve, bizonygatva hümmögnek, bólogatnak.) Ide a tükröt! (Godivához): Hozd ide! (Godiva indul.) Állj! Majd én... (A tükörhöz menne, iszonyú erőfeszítéssel próbál felállni a székből.) Rulon, segíts! (Rulon segíteni próbál. A király erőlködik, nem tud mozdulni. Zihál.) Várj. Pihenek kicsit. Aztán újra próbáljuk. HERMON: Ne próbáld, uram. Nem tudsz felállni. CLODIUS: Nem? HERMON: Nem. És az arcod sem változott. Olyan, mint volt. Legfeljebb az izgalom ... Nyugodj meg, uram. CLODIUS: Becsaptál? HERMON: Halhatatlan vagy. De ez a szer csak konzervál. Nem gyógyít. És az ifjúságot se adja vissza. (Csend.) CLODIUS: Csak konzervál. HERMON: Bocsáss meg. Azt hittem, tudod. CLODIUS: De halhatatlan vagyok. HERMON: Az vagy. CLODIUS: Halhatatlan! HERMON: És a köszvényed is halhatatlan. A bénaságod. Az emésztési zavaraid. A tüdőtágulásod. CLODIUS: A tehetetlenségem. A szkle- rózisom. (Csend. Clodius nevetni kezd, egyre hangosabban. A végén már hahotázik.) íme, az első ember, aki legyőzte a halált! A győzedelmes ember, aki hasonlatossá vált az istenekhez! (Hirtelen elhallgat. Hosszú csend.) ECTOR (félve): Apám ... CLODIUS: Hallgass. Mit tehetünk? Viselni kell, ami ránk méretett. Rulon? RULON: Viselni kell, uram, ami ránk méretett. CLODIUS (a többiekhez): Nem igaz? A TÖBBIEK (együtt): Igen, felség. CLODIUS: Akkor hát végeztünk az utolsó napirendi ponttal. A trónkérdés megoldatott. Nem halok meg. (Ectorhoz): Boldog vagy? GODIVA: Boldogok vagyunk, uram. CLODIUS (sóhajt): Pedig nehéz lesz. Egyedül a halandók között. HATTO: Egyedül? CLODIUS: Egyedül. Képzeld csak el. Itt ülni, ebben a karosszékben az idők végezetéig, mint egy őskori bálvány. És nézni, amint a nemzedékek elvonulnak előttem, egyik a másik után. Nézni (— Bátorhoz —), amint te, a délceg ifjú, lassan petyhüdtté és tehetetlenné válsz, 320
