Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám - SZEMLE - Borbély Sándor: Pillanatfelvétel Rózsa Endréről

nos időszerűségeinek megértéséhez sikerült felnőnie (Petőfi ’73), inspirálódva egyúttal saját eszmeiségének, elígérkezé- sének tiszta megfogalmazására is:

„szerelmem., földem és hazám őrzőm, szólítom magyarán,

osztályom, ügyem, nemzetem egyedül van, míg nincs velem.

Légy te a haza, te a nép, a világ az emberiség,

a történelem összese, kudarcaid önkéntese,

halálod konclökő ura, csak kutyája ne légy soha”!

A művészetek, az alkotó egyéniségek közvetlen ösztönző, sugalmazó hatása egyébként is nagy Rózsa Endrére. A filmélmények, zenei motívumok lírai transzpozíciói különösképp megmutatják mesterségbeli felkészültségét (többek között Pentatónia). Kodály elmélyült értelmezése után újabban Bartók emlékének fényesítése a megragadó példa erre. Természetszerűleg a legnyitottabb a költészet felé: befogadó és interpretáló igénye Zrínyitől Csokonain és Arany Jánoson keresztül Weöres Sándor adaptálásáig terjed. De nem versemlékműveket állít nekik, nem olvasmányélmények megéneklésére vállalkozik, hanem az életművek befogadására, szellemi ápolására, s ezzel együtt a magyar líra metamorfózisainak nyomon követésére, a költészet értelmének felderítésére, a poétaszerep változó tartalmának, cselekvésértékének pontosítására (az egyedi megközelítések mellett a második kötet Vers a költészet értelméről-ciklusa).

Rózsa Endre maga sohasem elégszik meg versépítkezésében a puszta reprodukálással, az emlékező felidézgetéssel, a környezetfestés szokványainak felelevenítésével. Gondolati feszültséget teremtő, szenvedélyeket csak módjával eloldó művészi tárgyiasítása még a gyermekkor képeiről,- a jól ismert tájakról is lefosztja az idillikus fölöslegeket (Mecsek). Különösebb meghatódottság és megren- dültség nélkül „elgazosodik az emlékezet” (Kölyokkor kútja), avagy „Hamuba

sül az emlékezet" (Juhász). Nemegyszer burjánoznak fosztóképzőkkel szárnya- szegett szavai, összevetésül: hangulatképeit, realisztikus táj ábrázolásait, a napszakok és évszakok dinamizmusának lírai kimerevítését korábban egyfajta rézkarc technika jellemezte. Üjabban: az emberi lélek bánatának direkt kivetítésével a megnyugodni látszó keserűség és a még kielégítetlen sóvárgás, a „Magátnyomozó fájdalom” inkább keresi a szellemi intenzitást biztosító ódái megoldásokat vagy a panaszdal művészi lehetőségeit (lásd Öda a nyárhoz, Falusi elégia, Havihegyi elégia). Ez utóbbi, az elégikusság a sajátja többnyire. Ez illik a költő karakteréhez; hiszen látszólagos belenyugvásában, békességében is mindig meg nem alkuvás rejtezik, a szépség, a rend, a távlat örökégő kívánása.

Szerelmi lírájában is a „párhuzamok” dominálnak; a ráció és az érzelem indulatai mindenkor paralel törnek fel versszakaszaiban (első kötetéből épp a Párhuzamok c. versre emlékeztetnénk). A legszemélyesebb élményeinek, vonzódásainak megvallásakor sem tekinti pusztán az emóciók anyanyelvének a lírát. Szerelmi áhítata sem szépelgő el- ereszkedés, hanem a gondolat érzelmi szökeltetése, a távolságok kényszerült megtartása és vágyakozó áthidalása (Regina Coeli, Áhítat, Távolságok, Tűzvész tornya stb.). Ha nincs más megoldás, haragjában erősen profán (például Címzés nélkül), az érzékiség, a testi gyönyörűség fiziológiai valósága azonban raffinéria mentesen, finom, sejtelmes, enhuziaszti- kus gyöngédséggel kerül verseibe. Végül is nem emotív viharoknak, szerelmi harcoknak lehetünk tanúi tehát, hanem az értelmes emberi élet kiteljesítésére való humánus törekvésnek: „dolgozom és szeretek; attól / vagyok, hogy különbözöm" (Deret korommal).

Már a kritika is észrevételezte Rózsa Endre önismereti verseinek külön értékeit, amelyek legtisztábban mutatják költőegyéniségének legmélyebb tartalmimorális rétegeit, világ- és emberlátásának, poétái magatartásának kríziseit és fejlődését. S ha már verstana többeket József Attila klasszicitására emlékeztetett, feltehetően a példakép önmegszólító verstípusából hasonlított ezeknek a költeményeknek a lírai atti283