Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - SZEMLE - Péntek Imre: Rekedt dúdolás közösségkeresőben (Ladányi Mihály költészetéről)
szemle Rekedt dúdolás közösségkeresőben (Ladányi Mihály költészetéről) Ki tudná eldönteni, mi a nehezebb: „alkalmi verset” írni „a szocializmus állásáról”, vagy a „belső végtelen” titokteljes rezzenéseit márványszonettekbe faragni? Egyelőre maradjunk annyiban: egyik sem könnyű, mindkettőhöz jókora elszántság szükséges. (Majdnem azt mondtam: elvetemültség.) Ha mégis választanom kell, én az előbbire szavazok. Ezért forgatom szívesebben Ladányi köteteit, mint teszem azt..., de ez most nem fontos. A Ladányi féle tünemény lassan húsz éve figyelhető meg költészetünk horizontján. Nem csak távcsővel, szabadszemmel is jól látható, követhető. Tünemény azért, mert nem kedveli a szabályos pályákat, néha nyugtalanul és nyugtalanítóan viselkedik, de mindig balra tart. Vannak hívei, rajongói, sőt olvasói is. Ellenfelei, mi több, ellenségei sem hiányoznak. S ne feledkezzünk meg kritikusairól sem, akik kitartóan irodalmunk valamelyik katalógusdobozába igyekeznek „becédulázni”, kijelölni a helyét. Végérvényesen. S ez nem is olyan egyszerű. Ladányi költészetét beilleszteni abba a deklarált sokszínűségbe, amelynek elvi toleranciája lényegesen nagyobb, mint a gyakorlati. Mindenesetre itt van egy húsz év alatt létrejött életmű, amely a magyar lírai hagyományokhoz „hűtlenül hűséges”. Azok, akik tájékozódási pontjait, előzményeit kutatják, rendszerint beérik Villon és Brecht nevének emlegetésével. (Hozzátehetnénk: Majakovszkijt és Jeszenyint is.) Holott nyilvánvaló, hogy a legfőbb mesternek, József Attilának Ladányi is lerótta a maga adóját. Ám még tovább is gazdagíthatjuk a rá ható elődök sorát. Indulása idején, a falu világából kiszakadó fiatalember önkéntelenül (vagy talán nagyon is tudatosan) Erdélyi, Sinka, Illyés ritmusaihoz, képvilágához, versformálásához igazodott. A „poétikai forradalmak” megismerése azonban széttörte, szétzilálta Ladányi idilli vonzalmait, és az indázó, nyújtózó, zaklatott versmondatokban mintegy formát talált eredendő békétlenségének, mind bonyolultabbá váló mondanivalójának. Ebben a korszakában megkísértette a kassáki retorika és forradalmi pátosz is, hangpróbáiban rálelhetünk a közösségi költészet többes szám első személyének „extatikus beszédére”. A jellegzetesen ladányis fordulatokban, a hosszan sorjázó verssorok végén gyakran robbanó csattanókban is ott vág József Attila borotvaéles logikája, ott csetlik-botlik bumfordi tündérkedése. Ám az újabb Ladányi versek közt egyre sűrűbben bukkannak föl dúdolgatós- mondogatós dalok, dalocskák, amelyek tiszta ritmusaikkal, finom, érzékeny megformálásukkal, sejtelmes és többértelmű képeikkel szinte a népdalok világát idézik fel. Mindig a számvetés elszántságával szólnak. Egyszerre sugallnak elveszettséget és feloldódást, bizalmatlanságot és bizalmat az életben, a sebes szájjal is fütyörésző, a rontást bűbájos szavakkal elhessentő ember dallamai ezek. Mintha a hiányzó városi 271
