Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - TANULMÁNY - Kissné Nagypál Judit: Műemlékvédelmünk eredményei és gondjai Sopronban
művészet Jó négy évtizeddel a Tamás-galériában 1936 őszén megnyílt tárlat után megkísérelni a tárlat anyagát közönség elé vinni, több, mint merész vállalkozás — lehetetlen. Nemcsak azért, mert a Savaria Múzeum földszinti nagytermének egészen más a hangulata, mint a főváros V. kerületében akkoriban bensőséges légkörével is vonzó galériáé volt. A gyökeresen megváltozott történelmi-társadalmi háttér is merőben más környezetet teremt a most bemutatott képek és szobrok köré. Az akkor kiállított hatvan mű nagyobb része elpusztult vagy lappang; (jellemző: a szombathelyi tárlaton látható Goldman György Emlékmű című alkotásának rekonstrukciója, az eredetit összetörve a Dunába dobták, onnét csak töredékeit sikerült megmenteni). így természetes, hogy a rekonstrukció nem nyújthatja a teljességet. Szerencsére a rendezők nem is lehetetlenre vállalkoztak, hanem a minél teljesebb anyag felkutatására, felmutatására (ahol lehetett a hiányzó műveket ugyanazon alkotó korabeli másik, az eredetihez hasonló témájú alkotásával pótolták). Mivel az 1936-os újrealista tárlat művészeinek többsége az 1934-ben alakult Szocialista Képzőművészek Csoportjának a tagja volt (ennek a csoportnak eszmei irányítását az illegális KMP végezte), s hazai művészettörténet-írásunknak „mind a mai napig adóssága a csoporthoz tartozó művészek munkásságának értékelése és beillesztése az ellenforradalmi korszak képzőművészetének folyamatába”, a szombathelyi rekonstrukció az „adósság” mielőbbi törlesztéséhez is komoly ösztönzés lehet. Szombathely ennek az ösztönző igénynek méltó jogalapot ad s egyben áldozatos, és szép kötelesség is hiszen itt őrzik és gyarapítják Derkovits Gyula és ,Dési Huber István művészi hagyatékát. E hagyatéknak kíván méltó otthont állítani az immár egész Vas megyére sőt a megye keretein, határain messze túlnyúló társadalmi összefogásra épülő-építő Képtárépítő mozgalom. A tervezett új képtár jellegénél fogva kiváló fórum lehet — s ha megvalósul lesz is — úgy a Szocialista Képzőművészek Csoportja munkásságának, mint a Derkovits, és Dési Huber életmű állandó, reprezentatív kiállításának és a ma képzőművészete szocialista eszmeiségű alkotói törekvéseinek. Abban ma már alig van vita, hogy képzőművészetünk történetének két világháború közti szakaszát a „csoport” kellő értékelése nélkül lehetetlen megírni. Az is egyértelmű, hogy kimagasló művészek, mint például Goldman György — noha tőle csak alig két tucat alkotást ismerünk — szinte rányomták egyéniségük jegyét a csoportra. Bokros Birman Dezső szobrait a mai művészek értékítélete szerint is a legnagyobbak között kell említenünk. Nemrég például Kő Pál írt szárnyaló hangú méltatást Bokros Birman alig 20 centiméter nagyságú kisplasztikájáról, a miniatűr jellege ellenére is monumentális hatású Vlyssesről. A félreértés, elhallgatás, vagy esetenként a félreismerés nem is Derkovits, Dési Huber, vagy a már akkor kiállító Vili Tibor munkássága, hanem a csoport más tagjainak tárgyilagos megítélése, vagy éppen a csoport összhatásának mérlegelése körül szokott jelentkezni. Űjrealisták - negyven év után
